Karabah III

Egyik este eszembe jutott, hogy kéne háborúsveterános portrét csinálni és megkérdeztem Arman haveromat hogy nincs-e ilyen ismerőse a nagyon de nagyon sok kitüntetéses fajtából. Természetesen volt. Arman mindenkit ismer és mindent el tud intézni. Nem is kellett sokat keresnie, a saját főnöke ugyanis tökéletes modell (és mellesleg a hegyi-karabahi katonai rendőrség parancsnoka). Reggel el is mentünk az irodájába, ahol az egyetlen dísz egy Richter Gedeon falinaptár volt, és miközben a tévében egy régi partizános film ment, annak rendje s módja szerint le is fotóztam.

Valami ilyesmit akartam, de közben rájöttem hogy a tévét is belekomponálva a képbe az abszurditás felhő magasságába emelhetem a jelenetet.

A következő állomás egy öregek otthona volt. A kifogástalan öltönyt viselő igazgató új értelmet adott az "úriember" szónak és akkora karizmája volt, hogy abba az összes európai politikus belefért volna és még a mieinknek is bőven maradt volna hely. Telefonált egyet, mondta, hogy akit keresünk mindjárt itt lesz, addig is nézzük meg a szomszédos múzeumot.

A múzeumról kiderült, hogy a háborúban elesett katonák emlékhelye. Volt ott azonban más is: egy tárlóban olyan tárgyakat mutattak, amiket a szumgaiti és bakui pogromok elől menekülő örmények vittek magukkal. Nyilván a legfontosabb, legkedvesebb dolgaikat. Köztük egy bűvös kocka. A kés és a lőszer ne tévesszen meg senkit, az már egy hősi halotté volt.

Közben előkerült az emberünk: egy apró, vénséges de fürge eszű öregember, Aram Martiroszjan gárdafőhadnagy. 18 évesen tankvezetőként került a Vörös Hadseregbe, ahol a háború végéig 23 érdemrendet gyűjtött be. Utolsó kitüntetését az örmény-azeri háborúban szerezte 70 évesen. Ahogy ő mondta: "hallottam, hogy az oroszoktól kaptunk tankokat, de nem volt aki vezesse. Elmentem a laktanyába és felajánlottam hogy majd én kiképzem a fiainkat, hogyan kell tankot vezetni." Így is lett. Egyébként a témára vonatkozó leghitelesebb könyv szerint az örmények tényleg annyira nulláról indultak, hogy a páncélosaik eleinte úgy mentek harcba hogy azt sem tudták hogyan kell elsütni az ágyút.

A falakat végig, padlótól a mennyezetig halott katonák fényképei borították. Miközben ezzel a háttérrel fényképeztem a főhadnagy urat, a múzeum igazgatónője, aki végig ott sündörgött körülöttünk, az egyik tárlóból kivett egy megsárgult fotót amint mit tesz Isten éppen az én emberem volt látható fiatal korában.

A fényképről pedig kiderült, hogy annak is külön története van. Martiroszjan úrnak volt egy fiatal rokona, aki bálványozta őt és a példáját követve ő is páncélos akart lenni. Be is állt a hadseregbe, el is esett. A főhadnagy fényképe így került a halottak tárgyaival zsúfolt tárlóba.

Mindezt tényszerűen, hatásvadászat nélkül közölték, mintha arról beszéltek volna hogy a múlt héten esett az eső de most már jó idő van. Kicsit konyítok a haditechnikához, és amikor Martiroszjan úr rájött hogy bennem értő közönségre talált, véget nem érő előadásba kezdett a T-34 és a Sherman tank előnyeiről és hátrányairól, majd bónuszként még egy harci dalt is elénekelt. Ezúttal sajnáltam hogy már nem az 5DMkII van velem, mert nem tudtam videóra venni pedig de jó lett volna.

Aztán, a hölgy úgy mellékesen megfogta a karomat, az egyik falhoz vezetett, és a sok közül az egyik képre mutatva azt mondta: az a sapkás, az volt a fiam.

Ez volt az a pillanat amikor - hogy is mondjam - kissé elhomályosult a fényképezőgépem keresője. A következő terem még súlyosabb volt. Ahogy a hölgy magyarázta: "A fiamnak volt egy szerelme akit a háború után feleségül akart venni. Már az esküvő ruhákat is megvettük. Nézze ezeket a képeket: csupa fiatal katona, a legtöbbjük még nem is volt házas. Sokáig gyászoltam a fiamat, aztán eszembe jutott, lélekben megházasítom. Őt és a többit. Ezt a tárlót nekik készítettem, ez az ő esküvőjük." Mivel jobban értem mint beszélem az oroszt, csak gondolatban tettem hozzá: nemcsak a fiúké, hanem azé a több tucatnyi lányé is akinek a képe szintén ott volt a falon.

A múzeum egyébként nem volt valami didaktikus azeri-ellenességre kihegyezve, ez amúgy sem jellemző Karabahra. Az irodában ki voltak rakva a Vöröskereszt vastag dossziéi mind az örmény, mint az azeri és más áldozatokról, eltűntekről.

Only the dead have seen the end of war, mondtam Armannak a kocsiba visszaülve. Sto?, felelte ő. Tolka mertvije vigyeli konyec vojni, fordítottam oroszra. Csak a halottak látták a háború végét. Arman megvonta a vállát, aztán gázt adott a BMW-nek és elmentünk kebabot ebédelni.