Wednesday, November 25, 2009

Karabah II

Jobb dolgom nem lévén, a reggeli konyakozás közben sorra vettem azokat a látnivalókat amiket még nem láttam. Ezeket a reggeli konyakozásokat úgy kell elképzelni, hogy az apósom reggelente lement a pincébe és befőttesüvegben hozta fel a minimum húsz éves konyakot, amit dióval, kávéval és cigarettával illik fogyasztani. Ez a dió-konyak-kávé felállás annyira kiváló volt, hogy a délelőtt folyamán többször is meg kellett ismételni. Mást nem is nagyon lehetett csinálni, mert pocsék volt az idő. Úgy kb a negyedik után eszembe jutott hogy Shushiban van egy múzeum amit még nem láttam. Nivába be, kettesbe be, ablakot le, Shushiba fel.


A múzeum persze zárva volt, de a gondnok és Angelika nevű unokája kárpótolt. Legalább végre embert is tudtam fényképezni.

Az idő esős volt és ködös, de délutánra kiderült az ég és séta közben erre a vidám kis freskóra bukkantam Sztepanakertben. Valamiért megtetszett.

Másnap végre kiderült az ég, és mivel apósomnak szabadnapja volt, rögtönöztünk egy kirándulást Dadivank és Kelbadzsár felé. Sztepanakerttől észak felé haladva szép kilátás nyílik a Szangar folyó völgyére, amit most vastagon borított a köd.

Mire leértünk, felszállt a köd. Az agyamban még mindig Ladak kopárságával kifejezetten üdítő volt az ősztől már megfestett, dús erdőkben járni. A legszebb dolog Karabahban a táj és az érintetlen erdők.

Többször megálltunk pihenni, és miközben fotóztam, csak az apósom diadalmas kiáltásai törték meg a csendet. Ezek a kiáltások azt jelentették hogy valami számomra ismeretlen erdei növényt meg bogyót talált, amiből kitűnő teát vagy lekvárt lehet készíteni. Nem egy elveszett ember.

Igazából az "érintetlen" szó nem igazán a legtalálóbb erre a vidékre. A karabahi háborúban voltak hősies napok, amikor az elején a karabahi és azeri örmények házi készítésű fegyverekkel próbáltak védekezni a pogromok és falurombolás ellen; voltak szürreális napok, mint amikor az azeriek kilóra megvettek egy fél orosz tankhadosztályt és majdnem elfoglalták Sztepanakertet, ha ugyanannak az orosz hadosztálynak a páncéltörő tüzérsége, amit viszont az örmények vettek meg kilóra, nem állítja meg őket az utolsó pillanatban; és voltak tragikus napok, mint itt Kelbadzsár és Martakert között, amikor az örmény reguláris hadsereg napokon át rakétákkal lőtte a járhatatlan hágók miatt hazajutni képtelen, a keskeny völgyekbe szorult azeri csapatokat. Ezekben a szép erdőkben azóta is még több száz temetetlen azeri katona lehet; apósom szerint a helyi lakosok - akik mind Azerbajdzsánból menekültek - minden tavasszal, amikor felenged a hó, újabb és újabb holttesteket találnak. Mielőtt azonban könnyeket ejtenénk szegény azerikért, egy adalék: az is ebben a völgyben történt, még a konfliktus legelején, hogy az azeri rendőrség szovjet OMON kommandókkal megerősítve bevonult az örmény falvakba, mindenkitől elvették a személyi igazolványt, majd a lakosokat mint "személyi igazolvánnyal nem rendelkező elemeket" deportálták és leromboltak minden házat.

Ahogy a Hobo Blues Band énekelte: Mesél az erdő, mesél az erdő...


Ilyen tájban jutunk el Dadivankba. A kolostor valamikor Karabah legszebb és legromantikusabb látványossága volt, aztán renoválták, és mára úgy néz ki - kívülről legalábbis - mint egy középkori kosztümös hollywoodi film díszlete. Legalábbis ahhoz a vadregényes állapothoz képest, ahogy még az útikönyvekben szerepel. Az ilyen renoválásokban nyilvánul meg legjobban, mennyire keleti az örmény lélek. Számunkra nyugatiaknak az építészet annak kifejezése, hogy egy adott korban hogyan viszonyulunk a világhoz, pontosabban a térhez. Mást fejez ki egy gótikus és egy barokk templom, ma pedig eszünkbe sem jutna román stílusú templomokat építeni, mert már nem úgy látjuk a világot, ahogy a román korban. Ha régi templomot restaurálunk, azt restauráljuk és nem újjáépítjük. Még a romantika neogótikája is csak arról szólt, hogy mi a XIX. századi fejünkkel milyennek látjuk a gótikus kort, lásd Mátyás-templom és Halászbástya. Az örmények viszont nem hogy a romos templomokat is az eredeti stílusban építik újjá, olyan szinten hogy néha meg nem lehet mondani melyik részlet az eredeti és melyik az új, hanem az újakat is az ezerhétszáz éves stílusban építik. Egyrészt mert ez a kánon: szinte minden örmény templom azt a mintát követi, amit Megvilágosító Szent Gergely látott egy látomásban, akár ezer épült akár idén. Másrészt ha valami szép, azon minek újítani? Az idő ott másképp múlik, és korszakai sokkal kevésbé határozzák meg a gondolkodást mint nálunk.


Dadivankban található az örmény kőfaragó-művészet talán legszebb alkotása, ez a kettős, XIII. századi kőkereszt. A híres "kacskar" a hiedelemmel ellentétben legtöbbször nem sírkő, hanem fogadalmi és emlékmű, szerepe leginkább a mi régi útszéli Mária-szobrainkra és feszületeinkre emlékeztet.

Szerencsére az elszánt és nem túl jó minőségű (bár persze jó szándékú) restaurálás a templom belsejét még nem érintette. Vaskos középkori hangulat árad minden kőből.


Amit buldózerrel sem lehet tönkretenni, az Dadivank fekvése.


Készítettem pár fotót, különösebb meggyőződés nélkül (tavaly már egyszer szénné fotóztam a kolostort), aztán indultunk is tovább Kelbadzsár felé.

Kelbadzsár az egyetlen hely ahol még nem jártam Karabahban (mármint az egyszerű halandók által megközelíthető helyek közül), és azt is reméltem hogy viszontláthatok egy jó arcot akit tavaly ismertem meg Noravankban.

Albert nemhogy kaliforniai, de ráadásul még hollywoodi is. Amikor ráunt Amerikára, Kelbadzsárba költözött, illetve amikor éppen nem ott konyakozik, az örményországi Harley-Davidson klubot alapítgatja már évek óta. Valószinűleg nincs annyi örmény harley-s hogy elegen legyenek egy klubhoz (akinek ott van pénze, Hummert vesz nem motort...). Mondani sem kell hogy nem találtam meg, sőt még senki nem is hallott róla, pedig Kelbadzsár csak egy kis falu.



Akármi is Albert valódi sztorija, a csöndes és világtól totálisan távoleső falucska nem rossz választás annak aki ki akar vonulni a világból. Ahogy maga Karabah is. Bevallom, én is sokkal nyugodtabban nézem a világot amióta tudom, hogy van egy kis zug ahová elvonulhatok ha egyszer elegem lesz mindenből, de tényleg.

Aznap azonban megint egy kiadós esti lakoma várt, így visszaindultunk Sztepanakertbe. Végig a gyönyörű, csalóka módon békés völgyön...

...majd este gondoskodtunk róla hogy másnap az apósnak újabb befőttesüvegnyi konyakot kelljen felhoznia a pincéből. S azt hittem hogy most már hogy Kelbadzsár is megvolt, végképp nem lesz mit csinálnom de szerencsére tévedtem. Még hátra volt egy találkozás ami jobban megfogott mint India minden szent embere együttvéve, és nekem, aki vidám helló-hellót integetve tudok átlépni a legeltorzultabb testű indiai kolduson is, és még a borjúsültet is véresen szeretem, sosem ajánlom fel adóm egy százalékát a rákos gyerekeknek és bizony ráütök a pici lányom pici kezére ha photoshoppolás közben megnyomja meg a resetgombot, képes volt könnyeket csalni a szemembe.

PS: A videóért (klikk a linkre Kelbadzsárnál) ezer köszönet nagyerzsinek.

3 comments:

nagyerzsi said...

hehe, végre láttam is valamit arról a helyről, amiről az Einstürzende Neubautenben Blixa Blargeld énekel:
http://www.youtube.com/watch?v=hd-6WweqD0Y&feature=related

Pataki Balázs said...

Ez eszméletlen jó. Kéne csinálnom egy diaporámát ezzel a zenével. Nagyon köszönöm!!

nagyerzsi said...

:)) Régi kedvencem az Einstürzende Neubauten.