Karabah III

Egyik este eszembe jutott, hogy kéne háborúsveterános portrét csinálni és megkérdeztem Arman haveromat hogy nincs-e ilyen ismerőse a nagyon de nagyon sok kitüntetéses fajtából. Természetesen volt. Arman mindenkit ismer és mindent el tud intézni. Nem is kellett sokat keresnie, a saját főnöke ugyanis tökéletes modell (és mellesleg a hegyi-karabahi katonai rendőrség parancsnoka). Reggel el is mentünk az irodájába, ahol az egyetlen dísz egy Richter Gedeon falinaptár volt, és miközben a tévében egy régi partizános film ment, annak rendje s módja szerint le is fotóztam.

Valami ilyesmit akartam, de közben rájöttem hogy a tévét is belekomponálva a képbe az abszurditás felhő magasságába emelhetem a jelenetet.

A következő állomás egy öregek otthona volt. A kifogástalan öltönyt viselő igazgató új értelmet adott az "úriember" szónak és akkora karizmája volt, hogy abba az összes európai politikus belefért volna és még a mieinknek is bőven maradt volna hely. Telefonált egyet, mondta, hogy akit keresünk mindjárt itt lesz, addig is nézzük meg a szomszédos múzeumot.

A múzeumról kiderült, hogy a háborúban elesett katonák emlékhelye. Volt ott azonban más is: egy tárlóban olyan tárgyakat mutattak, amiket a szumgaiti és bakui pogromok elől menekülő örmények vittek magukkal. Nyilván a legfontosabb, legkedvesebb dolgaikat. Köztük egy bűvös kocka. A kés és a lőszer ne tévesszen meg senkit, az már egy hősi halotté volt.

Közben előkerült az emberünk: egy apró, vénséges de fürge eszű öregember, Aram Martiroszjan gárdafőhadnagy. 18 évesen tankvezetőként került a Vörös Hadseregbe, ahol a háború végéig 23 érdemrendet gyűjtött be. Utolsó kitüntetését az örmény-azeri háborúban szerezte 70 évesen. Ahogy ő mondta: "hallottam, hogy az oroszoktól kaptunk tankokat, de nem volt aki vezesse. Elmentem a laktanyába és felajánlottam hogy majd én kiképzem a fiainkat, hogyan kell tankot vezetni." Így is lett. Egyébként a témára vonatkozó leghitelesebb könyv szerint az örmények tényleg annyira nulláról indultak, hogy a páncélosaik eleinte úgy mentek harcba hogy azt sem tudták hogyan kell elsütni az ágyút.

A falakat végig, padlótól a mennyezetig halott katonák fényképei borították. Miközben ezzel a háttérrel fényképeztem a főhadnagy urat, a múzeum igazgatónője, aki végig ott sündörgött körülöttünk, az egyik tárlóból kivett egy megsárgult fotót amint mit tesz Isten éppen az én emberem volt látható fiatal korában.

A fényképről pedig kiderült, hogy annak is külön története van. Martiroszjan úrnak volt egy fiatal rokona, aki bálványozta őt és a példáját követve ő is páncélos akart lenni. Be is állt a hadseregbe, el is esett. A főhadnagy fényképe így került a halottak tárgyaival zsúfolt tárlóba.

Mindezt tényszerűen, hatásvadászat nélkül közölték, mintha arról beszéltek volna hogy a múlt héten esett az eső de most már jó idő van. Kicsit konyítok a haditechnikához, és amikor Martiroszjan úr rájött hogy bennem értő közönségre talált, véget nem érő előadásba kezdett a T-34 és a Sherman tank előnyeiről és hátrányairól, majd bónuszként még egy harci dalt is elénekelt. Ezúttal sajnáltam hogy már nem az 5DMkII van velem, mert nem tudtam videóra venni pedig de jó lett volna.

Aztán, a hölgy úgy mellékesen megfogta a karomat, az egyik falhoz vezetett, és a sok közül az egyik képre mutatva azt mondta: az a sapkás, az volt a fiam.

Ez volt az a pillanat amikor - hogy is mondjam - kissé elhomályosult a fényképezőgépem keresője. A következő terem még súlyosabb volt. Ahogy a hölgy magyarázta: "A fiamnak volt egy szerelme akit a háború után feleségül akart venni. Már az esküvő ruhákat is megvettük. Nézze ezeket a képeket: csupa fiatal katona, a legtöbbjük még nem is volt házas. Sokáig gyászoltam a fiamat, aztán eszembe jutott, lélekben megházasítom. Őt és a többit. Ezt a tárlót nekik készítettem, ez az ő esküvőjük." Mivel jobban értem mint beszélem az oroszt, csak gondolatban tettem hozzá: nemcsak a fiúké, hanem azé a több tucatnyi lányé is akinek a képe szintén ott volt a falon.

A múzeum egyébként nem volt valami didaktikus azeri-ellenességre kihegyezve, ez amúgy sem jellemző Karabahra. Az irodában ki voltak rakva a Vöröskereszt vastag dossziéi mind az örmény, mint az azeri és más áldozatokról, eltűntekről.

Only the dead have seen the end of war, mondtam Armannak a kocsiba visszaülve. Sto?, felelte ő. Tolka mertvije vigyeli konyec vojni, fordítottam oroszra. Csak a halottak látták a háború végét. Arman megvonta a vállát, aztán gázt adott a BMW-nek és elmentünk kebabot ebédelni.

Karabah II

Jobb dolgom nem lévén, a reggeli konyakozás közben sorra vettem azokat a látnivalókat amiket még nem láttam. Ezeket a reggeli konyakozásokat úgy kell elképzelni, hogy az apósom reggelente lement a pincébe és befőttesüvegben hozta fel a minimum húsz éves konyakot, amit dióval, kávéval és cigarettával illik fogyasztani. Ez a dió-konyak-kávé felállás annyira kiváló volt, hogy a délelőtt folyamán többször is meg kellett ismételni. Mást nem is nagyon lehetett csinálni, mert pocsék volt az idő. Úgy kb a negyedik után eszembe jutott hogy Shushiban van egy múzeum amit még nem láttam. Nivába be, kettesbe be, ablakot le, Shushiba fel.


A múzeum persze zárva volt, de a gondnok és Angelika nevű unokája kárpótolt. Legalább végre embert is tudtam fényképezni.

Az idő esős volt és ködös, de délutánra kiderült az ég és séta közben erre a vidám kis freskóra bukkantam Sztepanakertben. Valamiért megtetszett.

Másnap végre kiderült az ég, és mivel apósomnak szabadnapja volt, rögtönöztünk egy kirándulást Dadivank és Kelbadzsár felé. Sztepanakerttől észak felé haladva szép kilátás nyílik a Szangar folyó völgyére, amit most vastagon borított a köd.

Mire leértünk, felszállt a köd. Az agyamban még mindig Ladak kopárságával kifejezetten üdítő volt az ősztől már megfestett, dús erdőkben járni. A legszebb dolog Karabahban a táj és az érintetlen erdők.

Többször megálltunk pihenni, és miközben fotóztam, csak az apósom diadalmas kiáltásai törték meg a csendet. Ezek a kiáltások azt jelentették hogy valami számomra ismeretlen erdei növényt meg bogyót talált, amiből kitűnő teát vagy lekvárt lehet készíteni. Nem egy elveszett ember.

Igazából az "érintetlen" szó nem igazán a legtalálóbb erre a vidékre. A karabahi háborúban voltak hősies napok, amikor az elején a karabahi és azeri örmények házi készítésű fegyverekkel próbáltak védekezni a pogromok és falurombolás ellen; voltak szürreális napok, mint amikor az azeriek kilóra megvettek egy fél orosz tankhadosztályt és majdnem elfoglalták Sztepanakertet, ha ugyanannak az orosz hadosztálynak a páncéltörő tüzérsége, amit viszont az örmények vettek meg kilóra, nem állítja meg őket az utolsó pillanatban; és voltak tragikus napok, mint itt Kelbadzsár és Martakert között, amikor az örmény reguláris hadsereg napokon át rakétákkal lőtte a járhatatlan hágók miatt hazajutni képtelen, a keskeny völgyekbe szorult azeri csapatokat. Ezekben a szép erdőkben azóta is még több száz temetetlen azeri katona lehet; apósom szerint a helyi lakosok - akik mind Azerbajdzsánból menekültek - minden tavasszal, amikor felenged a hó, újabb és újabb holttesteket találnak. Mielőtt azonban könnyeket ejtenénk szegény azerikért, egy adalék: az is ebben a völgyben történt, még a konfliktus legelején, hogy az azeri rendőrség szovjet OMON kommandókkal megerősítve bevonult az örmény falvakba, mindenkitől elvették a személyi igazolványt, majd a lakosokat mint "személyi igazolvánnyal nem rendelkező elemeket" deportálták és leromboltak minden házat.

Ahogy a Hobo Blues Band énekelte: Mesél az erdő, mesél az erdő...

Ilyen tájban jutunk el Dadivankba. A kolostor valamikor Karabah legszebb és legromantikusabb látványossága volt, aztán renoválták, és mára úgy néz ki - kívülről legalábbis - mint egy középkori kosztümös hollywoodi film díszlete. Legalábbis ahhoz a vadregényes állapothoz képest, ahogy még az útikönyvekben szerepel. Az ilyen renoválásokban nyilvánul meg legjobban, mennyire keleti az örmény lélek. Számunkra nyugatiaknak az építészet annak kifejezése, hogy egy adott korban hogyan viszonyulunk a világhoz, pontosabban a térhez. Mást fejez ki egy gótikus és egy barokk templom, ma pedig eszünkbe sem jutna román stílusú templomokat építeni, mert már nem úgy látjuk a világot, ahogy a román korban. Ha régi templomot restaurálunk, azt restauráljuk és nem újjáépítjük. Még a romantika neogótikája is csak arról szólt, hogy mi a XIX. századi fejünkkel milyennek látjuk a gótikus kort, lásd Mátyás-templom és Halászbástya. Az örmények viszont nem hogy a romos templomokat is az eredeti stílusban építik újjá, olyan szinten hogy néha meg nem lehet mondani melyik részlet az eredeti és melyik az új, hanem az újakat is az ezerhétszáz éves stílusban építik. Egyrészt mert ez a kánon: szinte minden örmény templom azt a mintát követi, amit Megvilágosító Szent Gergely látott egy látomásban, akár ezer épült akár idén. Másrészt ha valami szép, azon minek újítani? Az idő ott másképp múlik, és korszakai sokkal kevésbé határozzák meg a gondolkodást mint nálunk.

Dadivankban található az örmény kőfaragó-művészet talán legszebb alkotása, ez a kettős, XIII. századi kőkereszt. A híres "kacskar" a hiedelemmel ellentétben legtöbbször nem sírkő, hanem fogadalmi és emlékmű, szerepe leginkább a mi régi útszéli Mária-szobrainkra és feszületeinkre emlékeztet.

Szerencsére az elszánt és nem túl jó minőségű (bár persze jó szándékú) restaurálás a templom belsejét még nem érintette. Vaskos középkori hangulat árad minden kőből.

Amit buldózerrel sem lehet tönkretenni, az Dadivank fekvése.

Készítettem pár fotót, különösebb meggyőződés nélkül (tavaly már egyszer szénné fotóztam a kolostort), aztán indultunk is tovább Kelbadzsár felé.

Kelbadzsár az egyetlen hely ahol még nem jártam Karabahban (mármint az egyszerű halandók által megközelíthető helyek közül), és azt is reméltem hogy viszontláthatok egy jó arcot akit tavaly ismertem meg Noravankban.

Albert nemhogy kaliforniai, de ráadásul még hollywoodi is. Amikor ráunt Amerikára, Kelbadzsárba költözött, illetve amikor éppen nem ott konyakozik, az örményországi Harley-Davidson klubot alapítgatja már évek óta. Valószinűleg nincs annyi örmény harley-s hogy elegen legyenek egy klubhoz (akinek ott van pénze, Hummert vesz nem motort...). Mondani sem kell hogy nem találtam meg, sőt még senki nem is hallott róla, pedig Kelbadzsár csak egy kis falu.

Akármi is Albert valódi sztorija, a csöndes és világtól totálisan távoleső falucska nem rossz választás annak aki ki akar vonulni a világból. Ahogy maga Karabah is. Bevallom, én is sokkal nyugodtabban nézem a világot amióta tudom, hogy van egy kis zug ahová elvonulhatok ha egyszer elegem lesz mindenből, de tényleg.

Aznap azonban megint egy kiadós esti lakoma várt, így visszaindultunk Sztepanakertbe. Végig a gyönyörű, csalóka módon békés völgyön...

...majd este gondoskodtunk róla hogy másnap az apósnak újabb befőttesüvegnyi konyakot kelljen felhoznia a pincéből. S azt hittem hogy most már hogy Kelbadzsár is megvolt, végképp nem lesz mit csinálnom de szerencsére tévedtem. Még hátra volt egy találkozás ami jobban megfogott mint India minden szent embere együttvéve, és nekem, aki vidám helló-hellót integetve tudok átlépni a legeltorzultabb testű indiai kolduson is, és még a borjúsültet is véresen szeretem, sosem ajánlom fel adóm egy százalékát a rákos gyerekeknek és bizony ráütök a pici lányom pici kezére ha photoshoppolás közben megnyomja meg a resetgombot, képes volt könnyeket csalni a szemembe.

PS: A videóért (klikk a linkre Kelbadzsárnál) ezer köszönet nagyerzsinek.

Karabah I

Na szóval. Kicsit gondban vagyok, mert India után ez a túra egy körúti séta volt, meg nem is túl izgalmas, de tegnap este kisebb szívinfarktust kaptam - nem jutott eszembe egy magyar szó. Olyan szavak tolultak a nyelvemre mint Duvel, Hoegarden, Rochefort, Vedett, Chimay, Ciney, Straffe Hendrik, de az, hogy sör, már nem. Kezdek elfelejteni magyarul. Úgyhogy gyakorlásként a karabahi örmény sztorit most magyarul.

Az elmúlt 9 évben sokat utaztam Örményországba a fotóalbum végett, és Hegyi-Karabahot is töviről hegyire és elejétől a végéig végigfotóztam, így ez a mostani út tényleg inkább volt családlátogatás mint lonelyplaneti értelemben vett utazás. Az örményországi képeimből egy másik galériámban láthattok képeket (http://armeniangallery.blogspot.com/), illetve hálistennek már nyomtatásban is.

Két napom volt hogy a Londonban összeszedett amőbás mizériát kipurgáljam a gyomromból, aztán október 7-én már repültem is Moszkvába, ahol az egyik bárban sör- és kávéinfúzióra kötöttem magamat, hogy valahogy túléljem a hajnali, öt órás várakozást a jereván csatlakozásra.

Az eredeti terv szerint valami bombasztikus könyvbemutatóm lett volna a jereváni főpolgármester díszvendégeként. Ez a nyomda párnapos csúszása miatt kútba esett, ráadásul a kiadóm pont akkor hívott fel ezzel a rossz hírrel amikor Rampurban a hegyomlások között ingáztunk, csak hogy még jobb legyen a kedvem. Mármost ehhez képest az örmények először be sem akartak engedni az országba, ugyanis az útlevelemre az van írva hogy ÚTLEVÉL és nem az hogy PASSPORT, ezért nem hitték el róla, hogy útlevél. Valahogy sikerült meggyőznöm a határőröket hogy nem azerbajdzsáni hamsítványról van szó és én sem vagyok török titkosügynök, így nemsokára úton voltam Karabah felé. Ezúttal - sajnos - nem saját kocsival, hanem taxival. Fáradt is voltam, az útnak majdnem minden kilométerét lefotóztam már korábban, így csak félóránként kellett megállni fotózni. Azt is inkább azért hogy megszakítsuk a monoton, unalmas vezetést.


Jerevántól Karabahig 400 km az út és 5-6 órát vesz igénybe. Hegyi-Karabah az örmények Székelyföldje, amely Moszkva parancsára került a húszas években Azerbaidzsánhoz. A karabahi örmények története ismerős: egykor autonómia, majd kulturális-nyelvi elnyomás, falurombolás, betelepítés. A folytatást valahogy úgy kell elképzelni, mintha a székelyek gerillaháborút kezdtek és Magyarország a harcokba beavatkozva elfoglalta volna Észak-Erdélyt. Gyakorlatilag pontosan így zajlott le az örmény-karabahi-azeri háború a kilencvenes évek első felében. Sokszor eszembe jut, hogy ennek a frusztrált szegény Magyarországnak egy nagy, kollektív orgazmus hiányzik, ami talán az lehetett volna, ha húsz évvel ezelőtt összeszedjük magunkat és visszavesszük azt am a miénk, ha nem is Székelyföldet, de a Vajdaságot vagy a Felvidéket. Ez lehetett volna az a kollektív öröm, ami egybeforraszthatta volna a mi végletesen megosztott országunkat. És ezt az elméletemet csípőből meg is cáfolja az, amit Örményországban és Karabahban láttam: a rövid eufóriát felváltotta a kölcsönös bizalmatlanság, a győzelem mámorát a következményekkel való sokkszerű szembesülés - a határok lezárása Törökország által, a gazdasági embargó, az ipar totális padlózása. A győztes háború végeredményben csak a problémákat szaporította. Az örmények lassan, de biztosan másznak ki a gödörből (költőien mondva: Jerevánban már magasra nőttek azok a fák, amiket a tüzelőnek kivágott parkok helyén ültettek), de a háború és a válság olyan mély sebeket hagyott maga után, amelyek gyógyulása még évtizedekig fog tartani. S nem tabu azt kérdezni, hogy végül is miért kellett több ezernyi örmény katonának meghalnia Karabahért és vajon nem fizettek-e túl nagy árat egy kis sikeres nacionalizmusért. A karabahiak, akiknek a nyelvi, kulturális sőt végül fizikai fennmaradása közvetlen veszélyben volt, természetesen nem így látják a helyzetet, azt is tudják hogy Örményország nélkül a kis államuk nem lenne életképes, de ezzel együtt sem rajonganak az anyaországbeli örményekért. Az egész annyira, de annyira emlékeztet a magyar-székely viszonyra - hatelove, ahogy az angolok mondják.

Szóval, haladtunk, haladtunk a hegyek felé. Első utazásom alkalmával Törökországból, Grúzián érkeztem Örményországba, így hát láthattam már pár szép dél-kaukázusi tájat, de a Jereván-Sztepanakert út a legszebbek közt van.


Az már más probléma hogy a karabahi fővárosban, Sztepanakertben nem sok a látnivaló. Épül-szépül, de a keleti sárm mellett még mindig van egy bizonyos poszt-szovjet fíling, ami leginkább kedvenc videojátékomra, a S.T.A.L.K.E.R.-re emlékeztet, ami a lepukkant Csernobil környékén játszódik.

Tavaly volt a nagy karabahi sztalkerezés ideje, idén a fő program egy kis pogány megkeresztelése volt. Ehhez nem is találhattunk volna szebb helyszínt, mint Karabah leghíresebb látványosságát, a gandzaszári kolostort.



A családi videóktól megkíméllek titeket. Alapjában véve vicces volt, mert a hosszú szertartás alatt a családnak folyton ismételnie kellett a pap szavait (aki egyébként jól jövedelmező orvosi egzisztenciáját hagyta ott a szerzetességért), és szóltak hogy én is tegyek így. Próbáltam komoly arcot vágni és mormolgattam az ó-örmény szavakat, amelyekből csak az ahavor volt ismerős, de lövésem se volt hogy pontosan miért is került a litániába a szörnyű szó. Gondoltam, szörnyű démonokról meg kísértésről meg hasonlókról volt szó. Kínos zavaromat látva, a galád család alig bírta visszafojtani a nevetést. Képzeljetek el egy örményt, aki egy magyar keresztelőn próbálja ismételni amit a pap mond. A kis pogánynak azonban nem volt nevethetnékje, a végére konkrétan annyira bömbölt hogy azt hittem, szétrepeszti a vén falakat.




De nem kellett szégyenkeznem. A szertartás végén megkérdeztem a feleségemet, ugyan mit is beszélt a pap? Mire ő: óóó fogalmam sincs, ez a templomi nyelv annyira más mint a mai hogy alig értettem belőle valamit.
Miután Jézus nyája új báránykával gazdagodott, és az após elintézte az ilyenkor szokásos bárányáldozattal kapcsolatos adminisztrációt (megjegyzem: van akit taszítanak ezek az archaikus szoksások, de nekem inkább imponálnak, ráadásul mi magyarok a rituális disznóvágásunkkal jobb ha nem akadunk fenn az ilyesmin) levezető gyakorlatként megnéztünk a környéken egy... nem is tudom minek mondjam, zon otduh az orosz neve, ez amolyan pihenőhelyet jelent étteremmel meg ilyesmikkel.

Ez az izé, oroszlánbarlang vagy minek nevezzem, a háború alatt a helyi gerillák főhadiszállása volt, aztán kissé átépítették.

A fő látványosság egy állatkert volt. Mármost nem vagyok egy elszánt állatvédő, de amkor a kartondoboz méretű ketrecekbe bezsúfolt medvéket, farkasokat meg oroszlánokat láttam (meg hiúzt!), komolyan megfájdult a szívem.

Elhiszem hogy nem lehet mindenhol ultra-öko-bio állatkerteket építeni, meg szerencsétlen helyi kiskölköknek ez az egy esélyük van oroszlánt meg farkast meg medvét látni élőben, nade akkor is. Természetesen megint megkaptam hogy nekem itt semmi sem jó, és hiába próbáltam a nejemet meggyőzni hogy attól hogy szeretem az állatokat, még nem kell utálnom Karabahot.

Na mindegy. A nagy nap végén a kertből felszálló füstjelek tudatták, hogy készül a vacsora.

Hús hússal. Az örmények rajonganak a parázson sült húsért, örményül khorovac, ami magyarul ugye barbecue. Sok vodkával, borral sörrel leöntve, sült zöldséggel és friss kenyérrel. Az örmény konyha nagyon jó, nekem viszont idefelé kiesett az egyik fogtömésem, a másik oldalon meg begyulladt az ínyem, így hiába tartott még mindig az Indiából magammal hozott proteinéhség, a rágás komoly kihívás elé állított. Mondtam is a családnak szomorúan: egész úton erről a lüle-kebabról álmodtam, aztán most itt van a tányéromon, farkaséhes is vagyok, és mégsem bírom megenni.

Szomorúságomnak más oka is volt. Mndenki kérdezgette, na mi van a könyvvel? Én meg kínosan szabadkoztam hogy hát ööö készen van meg ööö nyomdában van de sajnos nem tudtam még egy példányt sem hozni, ööö. A másik ok, hogy azt kívántam: bárcsak lenne itt Soni a Scorpióval. Ugyanis mit lehet Karabahban csinálni? Kimozdulni a természetbe, kis kolostorokat felfedezni a hatalmas erdőkben, élvezni a tájat. Ehhez autó kell, ami nem volt. Sajnáltam hogy ezúttal nem béreltem autót, és fogalmam sem volt, hogy a fennmaradó tíz napban mit fogok Sztepanakert cityben csinálni. Főleg hogy már mindent láttam, ami Karabahban aknakereső és lánctalpas terepjáró nélkül felkereshető.

Folytatás hamar...

(Utóirat: elvileg az örményországi fotóprojektem részeként mentem Karabahba, ahol a helyi vízumot a sztepanakerti külügyminisztérumban kellett megvennem, és a vízumlapot kitöltő lányka lett a feleségem. Ez a hangulatától függően hol életem legjobb, hol legrosszabb döntése volt...)

Meghívó

Ezt is megértük.

Szolgálati közlemény

Elkezdtem a normálisabb képeket felpakolni az indiai galériámba.
Hamarosan nekiállok az idei hegyi-karabahi kirándulásról is beszámolni. Ilyenek lesznek:

"...és ő ott, ő volt a fiam."

Meg ilyenek:
Meg ilyenek:


Közben gorasahab álnéven írtam egy beszámolót az ONGO-n pár képpel, másnap mit látok? Ott figyelek a címoldalon és a T. Szerk művészinek titulálta a képeimet. A mai ínséges időkben - gazdasági válság meg hasonlók - minden kis elismerésnek örülni kell, így hát köszi a szerkesztőknek, nem mondom hogy nem esett jól (bár nem török fotóművészi babérokra).

Passage to India XIV

1 October

We headed "back to India", as the British called the way down to Delhi and the sweltering plains. After four weeks of mountain roads however we were looking forward for good tarmac, soft going and oxygen.

Stopped at Ramban for a tea. Here I took the opportunity to document a Sikh's natural habitat: tools, engine parts, car batteries and oil everywhere. A stereotype, yes, but a positive one. I bought a Kashmiri license plate from him which is now on my car. Poor Belgian police.

And thanks to a truck driver I could have a look at the Taj Mahal.

Being a truck driver is a tough job - imagine driving a load of smelly chicken from Mumbai to Srinagar at an average speed of 40 km/h - but some of them obviously love what they do.

And there were these kids, using an irrigation canal for bathing and washing clothes. It was hot and I wished I could join them.

We crossed a tunnel, all the way behind a truck, gasping for air in its exhaust fumes...

...while others were gasping in the dust we left behind us.


Last view towards Kashmir.

The road to Jammu seemed so short and straightforward on the map. In reality it was long, very long and exhausting. We decided to skip Jammu and find a place for the night on the highway. After hours of driving through the night we stopped at the Rajan Hotel, which had a bar-cum-restaurant that resembled a serious drinking den. The rooms were the worst we had during the trip but for one night, it was OK. I made sure to drink enough beer in the bar to help me sleep in the heat.



2 October

We left as early as we could. Sunrise over the steaming plains is not a romantic experience.

We stopped at a dhaba - that means a roadside eatery - for tea and coffee, and first I thought it's only a coincidence that many buses and SUVs loaded with Indian tourists stopped there. Because the incredibly bad nescafé they served was certainly not famous all over India.


When I wanted to pay, Soni laughed and dragged me away from the counter. Back in the car I asked, was it for free? He replied: "actually yes sir, because when buses and cars were seeing that foreigner is in dhaba they all stopped to see you and this was good for dhaba's business."

All went well until we ran into a traffic jam close to Pathankot and the Punjabi border.



For three hours, there was nothing to do but to wait. I used the time to terrorize the truck drivers with portrait shots.


But at least I could witness some real parantha magic.

After crossing into Punjab, the road was totally flat at last with all kinds of freaks. It was great fun to photograph them from the window.



And then in the middle of nowhere a sign appeared, and I felt like a lost sailor who at last sees the beacon of a lighttower in a storm. Or like a car approaching the first Shell station after running for weeks on cheap and tampered fuel. Or like an alcoholic seeing a bottle of spirit after weeks of deprivation.

Originally, we wanted to stay in Ambala because the night was approaching and I wanted to check out a church there anyway. It's St John in the Wilderness, the first church built by the British in 1857, and a magnificent one even if in ruins now.

We found a church, but it was a Syrian orthodox church. Well beyond its heydays, it looked still impressive. Neither was it abandoned as dozens of worshippers gathered from all over India for an annual festival.


I took lots of photos of them, but the real attraction of the day was Priyanka.

I fell in love with this beautiful and street-wise girl. She was a natural born gang leader and obviously intelligent, and it made me sad to think about her future. Probably all her talent and charm will be lost in the inertia and poverty of India.


What could I do? Giving her polaroids. After a frantic search her mother also appeared, who by her age could have been Priyanka's older sister, with very sick-looking yellow eyes.

We left in the hope to return one day and find Priyanka studying nuclear physics or flying a jumbo jet, because "hope is the last thing to die", and although I was seriously tempted I couldn't give her mother a larger amount of money for Priyanka's education as five dozen eyes were watching me. I'm afraid Priyanka wouldn't have seen much of those rupees anyway.

Eventually, we found St Johns but it was on the ground of a military academy and I didn't bother, even if the church looked splendid from the distance. In exchange, we found the site of a huge Victorian mansion, maybe the former residence of the commander-in-chief of the Indian Army himself. I think so because both the church and the mansion are described in Peter Hopkirk's "Quest for Kim", a book I like very much. Sic transit gloria mundi was all I could think about while walking around the ruins, avoiding the huge piles of shit everywhere. A hundred years ago this sad and desolate place was probably home to one of the most powerful men of the world.

Back on the highway we decided to drive all the way to Delhi.



And there it was at last - after 14 hours and 670 km driving, I could hardly care less the noise, the smell, the pollution. We spent the night in a hotel called Florence Inn in Karol Bagh, recommended by Soni, and it was a nice and posh place but I missed the mood and roof top terrace of the Grand Godwin, my first hotel close to Paharganj...

3 October

...and asked Soni in the morning for a last ride to move me there.


And there it was at last - my favorite place in Delhi.



I was stupid enough to venture out for a last afternoon of photography and souvenir shopping. I had a very specific gift in mind for my friend Andre, who generously swapped his 5D Mark II for my 5D and a Lumix LX3: a Sikh sword called talwar which I knew was available in my favorite gurudwara (Sisganj) on Chandni Chowk. I also wanted to kill time (without a sword) in the bazaar of Old Delhi behind the Jama Masjid...


...and visit one more time the Red Fort.


I suppose I had a good excuse for being tired but Chandni Chowk nearly chocked me. I had enough of photographing but knew that for a long time all I can shoot will be family events and forced myself to look for juxtapositions, faces and lights for just one last afternoon.






This was the first time Delhi seemed to overcome me - the crowd and traffic was unbelievable, and I tell you I was not new to Delhi but this afternoon was very rough going. That day I was the most exotic freak on Chandni Chowk (and there are many!) as I made my way through the incredibly crowded sidewalks with a towel in my neck, a camera with battery pack and flash in my right and a full-size sword in my left hand.

Rickshaws refused to take me, probably because of the traffic jam, and my frustration reached higher levels than the Jama Masjid's minarets. I must have made a very sour face because, as I was walking in the choking exhaust fume of local buses, a guy shouted out from a bus window: "hey man, don't worry, this is Delhi!". I shouted back: "yes and I'm lovin' it!" and still can't decide if this was a moment of honesty and truth or an outright lie. Probably the earlier, as I knew that very soon I'll be longing for the experience again (and I actually do). Eventually a bicycle-rickshaw agreed to take me to New Delhi railway station (he wouldn't understand the hotel address) . Alas, he took me to the wrong side and I had to walk for half an hour over the metro construction ground and the countless platforms of the station. However, at least I could hear again the ta-daa sound of Windows 3.1 when the announcements sounded: "Golden Temple express is eight hours late. Mumbai shatabdi is twelve hours late. The inconvenience is deeply regretted." Fond memories...

Anyway, when I at last got through to the Paharganj side I sat down on the main stairway and looked at the travellers coming and going. I felt both relief and regret when thinking about my departure. My mission was accomplished - among the about 4000 images I took there was one truly remarkable (quite a good ratio). I also met that young fellow who had been me, walking up the same steps in 1994 where I was sitting now on his way to Agra, looking for a bus to Jaipur in 1996, hunting for a rikshaw to take him from here to Old Delhi station in 1999. Too bad I couldn't talk to my younger self - I had plenty to tell to that arrogant little bugger who thought he rules the world.

4 October

Back to Heathrow. When looking out from the window over the Caucasus, I didn't really want to believe that in a few days I'll have to fly back to exactly where I was then. I was dog tired and when I had enough of in-flight movies and closed my eyes, I was dreaming of a bloody T-bone steak in a London pub.

Colmar and Andre were waiting for me. How happy I was to see two familiar faces at last. And I got my dream meal in form of a home-made hamburger with home-made cheddar and about three or four pints of ale. Too bad that a home-made amoebic dysentery was included in my order. I survived the trip to India without any sickness (minus the cold in Rampur but that's another matter), but British food knocked me out good. We should have gone to an Indian restaurant.


We did all the things friends usually do when they see each other again after a long time; Andre drove my to St Pancras from where the train took me to Brussels Midi in two and a half hours.

I cleaned myself up, uploaded a few images from the trip to 1x (immediately rejected), washed my traveling gear and put it back into my duffel - now it was time to get my family back. And that meant another taxi reservation for Zaventem airport, destination: Nagorny-Karabagh.

Passage to India XIII

27 September

Our business done in Dha, we continued northwards to Kargil. It was not necessary to backtrack to Khalsi as there was a little road from the Indus valley to the highway. Slowly the Buddhist settlements disappeared and passing through Muslim villages, more and more posters of a stern-faced Khomeini appeared on the shop windows.
I remember that evening in Hundar when the wine powder bunch went to sleep and I sat on the stairs smoking one cigarette after the other, thinking OMG Kashmir, I never wanted to go there, it's Afghanistan light with people who'll chop my head off if I photograph women and a war zone and like that. It was impossible to get reliable situation about the conditions there, but in any case I was sure that it will be camera-shy people. How wrong I was. The Muslims we met on the was to Kargil were warm-hearted and genuinly friendly. To be accurate: the Shia around Kargil are not like the Sunni in Kashmir, but after all my fears proved groundless there too.

We had a very important issue to discuss with Mr Soni. Who was the prettiest woman we met? Soni voted for Dolma (who, by the way, played the "I-get-intimately-close-to-you-but-do-as-if-I-wouldn't-know" on grandmaster level). I didn't really know - tourist women were not allowed to take part in this competition - but eventually the Bollywood starlet came to my mind, who played Princess Sita in Manali:

Usha came third. But as a matter of fact, the starlet being a different category, I think the most beautiful girl was the one I saw in Kalpa - unfortunately only from far:

We crossed a pass before reaching the highway, spectacular as always and covered in such a dust we haven't seen anywhere before. Lights were far from ideal and instead of taking better photographs I made this alibi video.

On we drove and soon we said good-bye to the last gompa.

It was a long drive and even Kargil, otherwise justly described as "nothing to write home about", seemed like heaven. In any case, getting out of the car after 13 hours of driving definitely was a heavenly experience.



Hotel Siachen was much nicer than it looks on the photographs...

...and I had a room in which I felt like inside a bottle cork. For all my sins, God punished me by showing "Balls of fury" on HBO and I was tired enough to like it. But there was hot water and the hotel was impeccably clean...

...with a nice balcony where I realized that I mistreated a wound on my finger and the disinfection fluid was eating away my skin like acid.


28 September

After a good night's sleep and taking a few shots on the main street...

...we continued. Shortly after Drass, I took a few portait shots of this gentleman...





...and rewarded him with a polaroid. The same happened a few klicks later:

People were wonderfully open and friendly, but I told that already.

On the road, we tried to entertain ourselves with pointless conversations. This video is very characteristic for the whole trip: the scenery, the drive, the fun and of course me stopping the car. It went like this for 28 days.



Upwards to Zodji pass, the gateway to real Kashmir, we met these road builders. Only the most junior team member worked, the rest busily watched her enthusiasm.

Zodji pass was spectacular and dusty.

Having arrived at Sonamarg, the first Kashmiri village, Soni could at last have his first Punjabi thali in a Punjabi dhaba run by a Sikh family acting as dhaba-wallahs while I had chicken tikka masala with naan and chowmein. We re-baptised the place into Sonimarg, in recognition of Soni's valiant efforts to keep us alive on the Himalayan roads.

And there it was at last, the Vale of Kashmir, lush and green.

And nobody tried to harm me when I flashed into people's eyes...

...while Soni told me for the 132nd time that Kashmiri girls are the most beautiful in all India...

...and everything was peaceful like in a fairy tale...

...although I have to say: deceitfully peaceful. There were Indian soldiers in every bush, not the slow-witted, loafer-wearing guys you see elsewhere but warriors armed to the teeth. For example, once we stopped and I wanted to take a totally innocent landscape shot when a whistle sounded and out of nowhere a soldier arrived with a machine gun on his shoulder and told me that photo here no possible. A little later I admired the spire-roofed village houses and the lovely pine forests, exchanging happy greetings with a local family passing by, when I realised that just ten meters away a squad of troopers is conducting a nervous house-to-house search. I hid behind the corner quickly and dared to take only this one.

Srinagar was crowded and hot. We picked Ahdoo's Hotel, which had rooms of more than generous size...

...and was the only hotel that remained open throughout all the troubled times in the '90s. The manager, Mr Abdulwahab (if I recall his name right) asked me why I take his photograph. I told him, I consider him a real hero. He smiled and said, "I was just doing my job." Whatever - here's a hero of the hotel industry:

The Jhelum river was just behind the building and I went down there to photograph some houseboats. They were looking abandoned, slowly rotting away in the dirty river, one of them called "Pink Floyd" - probably a leftover from happier hippy times with plenty of mojo.

A lady appeared, who in almost impeccable English invited me to see their houseboat. The invitation was smelling of a brother/cousin who has a carpet/shawl/souvenir shop but I was brave and entered the lion's den.

I was offered delicious Kashmiri tea while they showed me around; they actually owned two boats, one where they lived in...

...and another one, a hotel boat. It was a bit difficult to find my jaw on the floor when I saw in awe the luxury. A piece of peace, of the Raj, of anything that's romantic on Earth and for a moment I was seriously considering to move here from Ahdoo's. But only for a moment.

29 September

What to do in Srinagar? Seeing the Mughal gardens of course. Next day we went to see the legendary Shalimar Bagh, where my last doubts about Kashmiri women's camera-shyness were shattered.

The ladies invited me for lunch, but I refused because I can't eat lamb chops with a thick sticky gravy sauce with my hands as gracefully as the Kashmiris can, and tried to take some portraits but without much success. It was the shadow of the tree we were sitting under, and the scorching sunlight outside it. Anyway, the park was full of tourists and one lucky Indian managed to get a good snapshot of a sweating foreigner.

Shalimar was a little disappointing. Probably I felt so because instead of enjoying the flowers and fountains I tried to take photographs, but apart from the gardener below - no success.

This was mostly because of the damned 24-105. Business as usual - I see a nice scene, do all I can, and the autofocus refuses to co-operate.

What I didn't want to miss though was the Emperor's pavilion. It was guarded by a fence but I made my way around it, only to see that the once glorious walls were everywhere defaced with graffitti. Anyway, this is the hall from where India was ruled each summer for over 250 years, until the British took over the Moghul Empire's job.

On the way out, Soni refused to give me a hand. Instead he cruelly made an advantage of my miserable situation. Being behind bars in India is not a nice thing. But at least I can say that I was the Moghul Emperor's last prisoner.

Soni also told me that he likes Srinagar very much, but seeing Shalimar with all the happy families walking around made him sad and missing his family. Later in the evening, after I had a couple of beers in Hotel Broadway (a place as luxurious as it gets in Srinagar), I tried to comfort him by bringing him a plate of take-away food, because I thought that poor Soni is sleeping in the car (he insisted), has no food and no television. Turned out that the hotel gave him food for free and he could even watch television in the staff room. But I made him eat half of the chicken seekh kebab anyway. I couldn't eat the full plate because I had my invitation for a full Kashmiri dinner on the houseboat.

Surprise surpise - I barely finished my first tea when the head of the family, the lady's cousin serving me with delicious basmati rice in the photo, started the I-have-a-friend-who-owns-a-shawl-factory mantra. It was his lucky day though because I needed to buy presents anyway. So after dinner we walked for about one hour to a shop where I got five kilograms of Kashmiri shawls - tourism still recovering, the prices were acceptable even if the fat bastard (who wasn't my host's friend for sure because he treated him like shit) refused to bargain. Too bad - I was looking forward to a funny and theatralistic bargaining experience. Loaded like a caravan mule with shawls and more beer from the Broadway, I made it back to Ahdoo's.

30 September

After Shalimar, Nishat Bagh was the next target. I gave Soni a day of rest and went alone. First impression: rikshas are all the same, even in Kashmir. Well, maybe a little more posh...


Second impression: Srinagar without traffic, how nice would that be.



Nishat Bagh was more impressive than Shalimar. There were more trees and less crowd.

Perfect place to relax...

...photograph flowers....

...Kashmiri couples...

...children from a good family...

...children without a family...

...and when one is totally out of ideas and bored, do some experimental photography.




Nishat Bagh is such a wonderful place that even soldiers shoot with cameras, not guns. There should be more places like Nishat Bagh.

Just one thing bothered me: everybody asked me what's my religion and if I want to become a Muslim. The girls who offered me mutton, the grandfather of that magnificent girl, the husband from the couple, and some guys who came up to me when I was laying in the grass hoping for a moment of quiet. The guys were nice so I was also nice and told them, "definitely not". When they asked about my religion, I told them I was a believer of a god called Canon but recently my faith was put to a test and I miserably failed. They couldn't quite understand but ensured me that Islam is the best religion, because many Europeans adopt it, so why wouldn't I? I explained them a few things (including that I not only read the Koran but in the translation of Mohammed Marmaduke Pickthall, which means nothing but always impresses them), after which they looked at me with different eyes, and probably at renegade Europeans as well. I told them that it's not about Christians becoming Muslims but children of a continent which has lost all its moral guidance and moral spine looking for some authority they are not allowed to question, after they parents did everything to question and kill every moral and religious authority; a form of revolting, and of course the call of the exotic Orient with camels and oases and palm-trees and handsome desert warriors with flashing white teeth like they've seen in the movies. I also told them that yes, I have been to many many Muslim countries and once in Turkey almost became a Muslim myself - at this point their eyes were shining - only to very, very much abandon the idea for good when some young and extremely fundamental Muslims explained that Nusrat Fateh Ali Khan, the greatest singer of all times and greatest Muslim mystic of the century will go to hell because music is against Islam (and they were not from Kabul or Peshawar but from Liverpool). At this point their eyes were not shining anymore. I told them too that Allah is very very great but only a polaroid can stop the time and made a few shots of them to remember me, this afternoon and of course to make their eyes shine again.

I also wanted to tell them (but didn't) that one should always adopt to the way of the country he's living in, and Muslims are not very keen to do that in Europe, but I was a European in Kashmir and to get a full Kashmiri experience I rented a shikara boat for the trip back to town. At last I could bargain. The trip was worth every rupee (350 for one hour, starting price: 1000) and probably my most splendid time during the whole trip.

I wanted to enjoy this, listening only to the sound of the paddle breaking the water which was as glassy like a well-polished emerald, drifting with the sunset to the west and the rising moon to the east, but the shikara-wallah pestered me with stories about his Russian girlfriend and his jewelry shop in Goa, and since shutting him up would have been culturally insensitive and the water too shallow for him to drown, I suffered quietly and played along.