Az elmúlt 9 évben sokat utaztam Örményországba a fotóalbum végett, és Hegyi-Karabahot is töviről hegyire és elejétől a végéig végigfotóztam, így ez a mostani út tényleg inkább volt családlátogatás mint lonelyplaneti értelemben vett utazás. Az örményországi képeimből egy másik galériámban láthattok képeket (http://armeniangallery.blogspot.com/), illetve hálistennek már nyomtatásban is.
Két napom volt hogy a Londonban összeszedett amőbás mizériát kipurgáljam a gyomromból, aztán október 7-én már repültem is Moszkvába, ahol az egyik bárban sör- és kávéinfúzióra kötöttem magamat, hogy valahogy túléljem a hajnali, öt órás várakozást a jereván csatlakozásra.
Az eredeti terv szerint valami bombasztikus könyvbemutatóm lett volna a jereváni főpolgármester díszvendégeként. Ez a nyomda párnapos csúszása miatt kútba esett, ráadásul a kiadóm pont akkor hívott fel ezzel a rossz hírrel amikor Rampurban a hegyomlások között ingáztunk, csak hogy még jobb legyen a kedvem. Mármost ehhez képest az örmények először be sem akartak engedni az országba, ugyanis az útlevelemre az van írva hogy ÚTLEVÉL és nem az hogy PASSPORT, ezért nem hitték el róla, hogy útlevél. Valahogy sikerült meggyőznöm a határőröket hogy nem azerbajdzsáni hamsítványról van szó és én sem vagyok török titkosügynök, így nemsokára úton voltam Karabah felé. Ezúttal - sajnos - nem saját kocsival, hanem taxival. Fáradt is voltam, az útnak majdnem minden kilométerét lefotóztam már korábban, így csak félóránként kellett megállni fotózni. Azt is inkább azért hogy megszakítsuk a monoton, unalmas vezetést.
Jerevántól Karabahig 400 km az út és 5-6 órát vesz igénybe. Hegyi-Karabah az örmények Székelyföldje, amely Moszkva parancsára került a húszas években Azerbaidzsánhoz. A karabahi örmények története ismerős: egykor autonómia, majd kulturális-nyelvi elnyomás, falurombolás, betelepítés. A folytatást valahogy úgy kell elképzelni, mintha a székelyek gerillaháborút kezdtek és Magyarország a harcokba beavatkozva elfoglalta volna Észak-Erdélyt. Gyakorlatilag pontosan így zajlott le az örmény-karabahi-azeri háború a kilencvenes évek első felében. Sokszor eszembe jut, hogy ennek a frusztrált szegény Magyarországnak egy nagy, kollektív orgazmus hiányzik, ami talán az lehetett volna, ha húsz évvel ezelőtt összeszedjük magunkat és visszavesszük azt am a miénk, ha nem is Székelyföldet, de a Vajdaságot vagy a Felvidéket. Ez lehetett volna az a kollektív öröm, ami egybeforraszthatta volna a mi végletesen megosztott országunkat. És ezt az elméletemet csípőből meg is cáfolja az, amit Örményországban és Karabahban láttam: a rövid eufóriát felváltotta a kölcsönös bizalmatlanság, a győzelem mámorát a következményekkel való sokkszerű szembesülés - a határok lezárása Törökország által, a gazdasági embargó, az ipar totális padlózása. A győztes háború végeredményben csak a problémákat szaporította. Az örmények lassan, de biztosan másznak ki a gödörből (költőien mondva: Jerevánban már magasra nőttek azok a fák, amiket a tüzelőnek kivágott parkok helyén ültettek), de a háború és a válság olyan mély sebeket hagyott maga után, amelyek gyógyulása még évtizedekig fog tartani. S nem tabu azt kérdezni, hogy végül is miért kellett több ezernyi örmény katonának meghalnia Karabahért és vajon nem fizettek-e túl nagy árat egy kis sikeres nacionalizmusért. A karabahiak, akiknek a nyelvi, kulturális sőt végül fizikai fennmaradása közvetlen veszélyben volt, természetesen nem így látják a helyzetet, azt is tudják hogy Örményország nélkül a kis államuk nem lenne életképes, de ezzel együtt sem rajonganak az anyaországbeli örményekért. Az egész annyira, de annyira emlékeztet a magyar-székely viszonyra - hatelove, ahogy az angolok mondják.
Szóval, haladtunk, haladtunk a hegyek felé. Első utazásom alkalmával Törökországból, Grúzián érkeztem Örményországba, így hát láthattam már pár szép dél-kaukázusi tájat, de a Jereván-Sztepanakert út a legszebbek közt van.
Az már más probléma hogy a karabahi fővárosban, Sztepanakertben nem sok a látnivaló. Épül-szépül, de a keleti sárm mellett még mindig van egy bizonyos poszt-szovjet fíling, ami leginkább kedvenc videojátékomra, a S.T.A.L.K.E.R.-re emlékeztet, ami a lepukkant Csernobil környékén játszódik.
Tavaly volt a nagy karabahi sztalkerezés ideje, idén a fő program egy kis pogány megkeresztelése volt. Ehhez nem is találhattunk volna szebb helyszínt, mint Karabah leghíresebb látványosságát, a gandzaszári kolostort.
A családi videóktól megkíméllek titeket. Alapjában véve vicces volt, mert a hosszú szertartás alatt a családnak folyton ismételnie kellett a pap szavait (aki egyébként jól jövedelmező orvosi egzisztenciáját hagyta ott a szerzetességért), és szóltak hogy én is tegyek így. Próbáltam komoly arcot vágni és mormolgattam az ó-örmény szavakat, amelyekből csak az ahavor volt ismerős, de lövésem se volt hogy pontosan miért is került a litániába a szörnyű szó. Gondoltam, szörnyű démonokról meg kísértésről meg hasonlókról volt szó. Kínos zavaromat látva, a galád család alig bírta visszafojtani a nevetést. Képzeljetek el egy örményt, aki egy magyar keresztelőn próbálja ismételni amit a pap mond. A kis pogánynak azonban nem volt nevethetnékje, a végére konkrétan annyira bömbölt hogy azt hittem, szétrepeszti a vén falakat.
De nem kellett szégyenkeznem. A szertartás végén megkérdeztem a feleségemet, ugyan mit is beszélt a pap? Mire ő: óóó fogalmam sincs, ez a templomi nyelv annyira más mint a mai hogy alig értettem belőle valamit.Miután Jézus nyája új báránykával gazdagodott, és az após elintézte az ilyenkor szokásos bárányáldozattal kapcsolatos adminisztrációt (megjegyzem: van akit taszítanak ezek az archaikus szoksások, de nekem inkább imponálnak, ráadásul mi magyarok a rituális disznóvágásunkkal jobb ha nem akadunk fenn az ilyesmin) levezető gyakorlatként megnéztünk a környéken egy... nem is tudom minek mondjam, zon otduh az orosz neve, ez amolyan pihenőhelyet jelent étteremmel meg ilyesmikkel.
Ez az izé, oroszlánbarlang vagy minek nevezzem, a háború alatt a helyi gerillák főhadiszállása volt, aztán kissé átépítették.
A fő látványosság egy állatkert volt. Mármost nem vagyok egy elszánt állatvédő, de amkor a kartondoboz méretű ketrecekbe bezsúfolt medvéket, farkasokat meg oroszlánokat láttam (meg hiúzt!), komolyan megfájdult a szívem.
Elhiszem hogy nem lehet mindenhol ultra-öko-bio állatkerteket építeni, meg szerencsétlen helyi kiskölköknek ez az egy esélyük van oroszlánt meg farkast meg medvét látni élőben, nade akkor is. Természetesen megint megkaptam hogy nekem itt semmi sem jó, és hiába próbáltam a nejemet meggyőzni hogy attól hogy szeretem az állatokat, még nem kell utálnom Karabahot.Na mindegy. A nagy nap végén a kertből felszálló füstjelek tudatták, hogy készül a vacsora.
Hús hússal. Az örmények rajonganak a parázson sült húsért, örményül khorovac, ami magyarul ugye barbecue. Sok vodkával, borral sörrel leöntve, sült zöldséggel és friss kenyérrel. Az örmény konyha nagyon jó, nekem viszont idefelé kiesett az egyik fogtömésem, a másik oldalon meg begyulladt az ínyem, így hiába tartott még mindig az Indiából magammal hozott proteinéhség, a rágás komoly kihívás elé állított. Mondtam is a családnak szomorúan: egész úton erről a lüle-kebabról álmodtam, aztán most itt van a tányéromon, farkaséhes is vagyok, és mégsem bírom megenni.
Szomorúságomnak más oka is volt. Mndenki kérdezgette, na mi van a könyvvel? Én meg kínosan szabadkoztam hogy hát ööö készen van meg ööö nyomdában van de sajnos nem tudtam még egy példányt sem hozni, ööö. A másik ok, hogy azt kívántam: bárcsak lenne itt Soni a Scorpióval. Ugyanis mit lehet Karabahban csinálni? Kimozdulni a természetbe, kis kolostorokat felfedezni a hatalmas erdőkben, élvezni a tájat. Ehhez autó kell, ami nem volt. Sajnáltam hogy ezúttal nem béreltem autót, és fogalmam sem volt, hogy a fennmaradó tíz napban mit fogok Sztepanakert cityben csinálni. Főleg hogy már mindent láttam, ami Karabahban aknakereső és lánctalpas terepjáró nélkül felkereshető.
Folytatás hamar...
(Utóirat: elvileg az örményországi fotóprojektem részeként mentem Karabahba, ahol a helyi vízumot a sztepanakerti külügyminisztérumban kellett megvennem, és a vízumlapot kitöltő lányka lett a feleségem. Ez a hangulatától függően hol életem legjobb, hol legrosszabb döntése volt...)
No comments:
Post a Comment