A változatosság kedvéért ezt most magyarul.
A dohányzás előnye hogy autóban általában lehúzott ablak mellett történik, így az előző két napi folyamatos huzat valamennyire kiszellőztette Jangdzsó kocsiját és reggel beszállva már nem estem hanyatt a pállott bűztől mint első alkalommal. Míg elhagytuk Leh-t, arról beszélgettünk hogy ki milyen praktikával próbálja távol tartani a kisgyerekek rémálmait. Első indiai éjszakámon ugyans iszonyatos rémálmom volt, nem vagyok beszari de inkább le sem írom, végg az agyamban motoszkált és talán ezért dobtam fel a témát induláskor. Jangdzsó a matrázásra esküdött, míg Szoni nyakláncot, cigarettát és apró kést tesz a párna alá. Az a vicc, hogy örmény feleségem ugyanezt teszi (a cigaretta is stimmel - el szokta dugni előlem, ha szerinte túl sokat cigizek. Cserébe nekem is van egy titkos cigikészletem. Elvagyunk.). Biztos összebeszéltek.
Mentünk, mentünk, végig tartva magamat a hegyet alulról, gompát kívülről, borboltot belülről alapelvhez...
...a szokásos kétpercenkénti megállásokkal, ha éppen valami érdekes arc tűnt fel lőtávolságban...
...köztük ez az irgylésre méltó fogazatú láma, aki már csak azért is megérdemelt egy polaroidot mert 4 hét alatt ő volt az egyetlen ember aki tudta hogy ha a "you are from which country" kérdésre válaszolok, nem az éhségemről beszélek. Budapest mondott neki valamit, bedobtam Puskást is de úgy látszik az Indiából nézve már nagyon rég volt mert nem ismerte.
Valahogy szegény boldogult nagyapámra emlékeztetett az öreg. Aztán, akadtak kiskölkök is, akikkel nagy örömmel tapostam bele virtuálisan a "gyereket fentről nézve nem fotózunk" szabályba.
Leh-ből kiérve mentünk, mentünk a jegenyefákkal szegett nyílegyenes úton és örültem hogy most legalább látom azt, amit idefelé az esti érkezéskor már eltakart az éjszaka. Közben eszembe jutott hogy van egy 75-300-as telém is, jól le is fényképeztem vele egy újabb gompát.
Ez a csorten+meditáló ember összeállítás nagyon tetszett, direkt ezért állítottam meg a kocsit. A valóságban persze vad sms-ezés folyt, semmi meditáció.
Az is tetszett, ahogy némely ladakhi hölgy ruhájának színeit az ég kékjéhez igazította.
Persze megint át kellett másznunk egy hágón, mentünk is felfelé rendületlenül...
...miközben szórakoztatásunkról a B.R.O. (a helyi Strabag) tréfás szövegű útjelzői gondoskodtak. Ez volt Szoni kedvence:
A látványra megint nem lehetett panasz...
...és persze megint volt egy kis földcsuszamlás, de csak egy órát kellett várni míg tovább mehettünk, hála ennek az embernek meg a kollégáinak.
Észbontóan kék ég alatt várt ránk a Csang-hágó...
...ahol Kulkarni őrnagy megkért, csináljak róla egy képet a kamerájával, majd a sajátommal is csináltam egyet róla, és rögtön tudtam, hogy nekem KELL egy ilyen Chushul Warrior-os sapka. Minden tisztelettel megkérdeztem tőle, nem akarja-e elcseréln az enyémre, de jó ízlése lehetett mert udvariasan nemet mondott. Viszont azt mondta hogy ha elérünk ...-be ott talán a helyi támaszponton tudok egyet vásárolni. Ez tetszett, mert úgy hallottam hogy ugyanott kell engedély kérn a pangong-tavi csónakázáshoz is, vagyis amúgy is útba akartuk ejteni.
Mentünk tovább...
...útközben megállva egy abszolút öko-hotelnél...
...ahol öreg néne éppen száraz jakszart gyűjtögetett az öko-hotel öko-fűtéséhez.
Nagyon nem akart kooperálni, de amikor elkezdtem énekelni hogy "Ein kleines Meerschweinchen" megtört a jég és öreg nénéből vidám néne lett. Szoni később lefordította, amit a néne mondott: "mit akar maga, bolond maga? miért fényképez le jakszar-gyűjtés közben? tele a kezem jakszarral, maga meg fényképez, neeee!"
Aztán, újabb és kissé morbid útjelzők mellett elképesztő tájakon folytattuk az utat...
A fénypont ez a buddhista szentély volt, a mélykobaltkék ég alatt csattogó színes imazászlókkal. Nincs az a Käsemann-polárszűrő amely olyan kék eget tudna varázsolni mint ami Ladakhban van.
Közben a hold is elkezdett figyelni...
...míg lassacskán oda nem értünk ahhoz a táborhoz ahol "csónakázási engedélyt" és Chushul Warrioros sapkát reméltem. Erről nincs kép, az is csoda volt hogy simán beengedtek mindenféle papír meg vizsgálat nélkül. Mondtam is Szoninak, hogy ezt most így hogy, hiszen akárki simán besétálhat felrobbantani magát. Szoni egyetértett. Viszont azt is elmondta, hogy Indiában rengetegen akarnak a hadseregbe jelentkezni mert az legalább munka, megélhetés, utazás és nagyon nehéz bekerülni. A semmi közepén porosodó barakkokat elnézve inkább sajnáltam a katonákat - dögunalom lehet hónapokon át egy himalájai táborban élni. Közben megtaláltuk az őrnagy házát ahol egy tisztiszolga(!) fogadott minket, aki elvezetett egy őrmesterhez, az őrmester egy hadnagyhoz, a hadnagy meg egy kissé alulöltözött századoshoz. Kiderült hogy se csónakázás se sapka, K. őrnagy nem ért még vissza a táborba, és különben is ki mondta nekünk hogy itt sapkát lehet venni? Mondom, K. őrnagy maga. Ezen a százados kissé meglepődött és némileg udvariasabban, de határozottan közölte hogy nem tud segíteni. Amíg kikísért minket a bázisról, végig a hullámlemezel barakkok és portól haldokló virágágyasok között, a tisztiszolga elárulta hogy K. őrnagy a jammu-kasmíri körzet egyik legmagasabban kitüntetett tisztje, ami nem lehet egy semmi teljesítmény, lévén Jammu-Kasmír minden külső határán gyakorlatilag háborús állapotok uralkodnak. De ettől még nem lett Chushul Warrior-os sapkám. A Ch.W. amúgy nem kosárcsapat, hanem az ezred neve. Chushul Warriors, Trishul Eagles, Rajkot Thunderers, Bombay Sappers, Kinnaur Tuskers meg hasonló neveket viselnek. Mondjuk jobban hangzik, mint száztizennegyedik harckocsizó ezred.
A látványra megint nem lehetett panasz...
...és persze megint volt egy kis földcsuszamlás, de csak egy órát kellett várni míg tovább mehettünk, hála ennek az embernek meg a kollégáinak.
Észbontóan kék ég alatt várt ránk a Csang-hágó...
...ahol Kulkarni őrnagy megkért, csináljak róla egy képet a kamerájával, majd a sajátommal is csináltam egyet róla, és rögtön tudtam, hogy nekem KELL egy ilyen Chushul Warrior-os sapka. Minden tisztelettel megkérdeztem tőle, nem akarja-e elcseréln az enyémre, de jó ízlése lehetett mert udvariasan nemet mondott. Viszont azt mondta hogy ha elérünk ...-be ott talán a helyi támaszponton tudok egyet vásárolni. Ez tetszett, mert úgy hallottam hogy ugyanott kell engedély kérn a pangong-tavi csónakázáshoz is, vagyis amúgy is útba akartuk ejteni.
Mentünk tovább...
...útközben megállva egy abszolút öko-hotelnél...
...ahol öreg néne éppen száraz jakszart gyűjtögetett az öko-hotel öko-fűtéséhez.
Nagyon nem akart kooperálni, de amikor elkezdtem énekelni hogy "Ein kleines Meerschweinchen" megtört a jég és öreg nénéből vidám néne lett. Szoni később lefordította, amit a néne mondott: "mit akar maga, bolond maga? miért fényképez le jakszar-gyűjtés közben? tele a kezem jakszarral, maga meg fényképez, neeee!"
Aztán, újabb és kissé morbid útjelzők mellett elképesztő tájakon folytattuk az utat...
A fénypont ez a buddhista szentély volt, a mélykobaltkék ég alatt csattogó színes imazászlókkal. Nincs az a Käsemann-polárszűrő amely olyan kék eget tudna varázsolni mint ami Ladakhban van.
Közben a hold is elkezdett figyelni...
...míg lassacskán oda nem értünk ahhoz a táborhoz ahol "csónakázási engedélyt" és Chushul Warrioros sapkát reméltem. Erről nincs kép, az is csoda volt hogy simán beengedtek mindenféle papír meg vizsgálat nélkül. Mondtam is Szoninak, hogy ezt most így hogy, hiszen akárki simán besétálhat felrobbantani magát. Szoni egyetértett. Viszont azt is elmondta, hogy Indiában rengetegen akarnak a hadseregbe jelentkezni mert az legalább munka, megélhetés, utazás és nagyon nehéz bekerülni. A semmi közepén porosodó barakkokat elnézve inkább sajnáltam a katonákat - dögunalom lehet hónapokon át egy himalájai táborban élni. Közben megtaláltuk az őrnagy házát ahol egy tisztiszolga(!) fogadott minket, aki elvezetett egy őrmesterhez, az őrmester egy hadnagyhoz, a hadnagy meg egy kissé alulöltözött századoshoz. Kiderült hogy se csónakázás se sapka, K. őrnagy nem ért még vissza a táborba, és különben is ki mondta nekünk hogy itt sapkát lehet venni? Mondom, K. őrnagy maga. Ezen a százados kissé meglepődött és némileg udvariasabban, de határozottan közölte hogy nem tud segíteni. Amíg kikísért minket a bázisról, végig a hullámlemezel barakkok és portól haldokló virágágyasok között, a tisztiszolga elárulta hogy K. őrnagy a jammu-kasmíri körzet egyik legmagasabban kitüntetett tisztje, ami nem lehet egy semmi teljesítmény, lévén Jammu-Kasmír minden külső határán gyakorlatilag háborús állapotok uralkodnak. De ettől még nem lett Chushul Warrior-os sapkám. A Ch.W. amúgy nem kosárcsapat, hanem az ezred neve. Chushul Warriors, Trishul Eagles, Rajkot Thunderers, Bombay Sappers, Kinnaur Tuskers meg hasonló neveket viselnek. Mondjuk jobban hangzik, mint száztizennegyedik harckocsizó ezred.
Aztán, ahogy a néha egész tűrhető úton továbbmentünk...
...egy kis völgybe értünk, ahol a csontszáraz dombok közt egy patakocska zubogott, partjain némi fűvel, ahol tobzódtak a vadlovak, vadszamarak, és a látványtól bevadult fotósok (rajtam kívül még ketten).
Sajnáltam hogy nem volt nálam a teleobjektív, de azzal éppen Szoni fényképezte a Qualist kb 3 méteres távolságból és nem akartam megfosztani az alkotás örömétől.
Nemsokára egy tóhoz értünk, mintegy ízelítőül a ránk váró élvezetekből.
És újabb egy órányi holdutazás után egyszer csak...
...hopp: a Pangong-tó.
Erről panorámát is muszáj volt csinálni:
Mondani sem kell hogy szénné fényképeztem. Közben egy masszív porszem makacsul ott figyelt a szenzoron, de ha ott nekiálltam volna kipucolni, a lépteimmel felvert porral még nagyobb bajt okoztam volna, így maradt a PS. Mármint azoknál a képeknél, amikhez hozzányúltam, mondom hogy ezek bénák.
A látvánnyal nem bírtam betelni...
...és csakazért sem...
...egészen addig amíg be nem sötétedett, amikor is természetesen hosszú záridős elmosottvizes képeket kreáltam...
...majd amikor már kb az orromig sem láttam, hazaballagtam a szállodába, pontosabban a sátortáborba ami nyáron, amikor nincs éjszaka veszett hideg, biztos nagyon jó hely.
Annyira belejött a rángás az ujjamba, hogy éjjel is fotóztam:
...a zseblámpámmal jól megfényecsetelve a sátramat...
...ahol egész jó hangulat lett volna, ha nem vágott volna be a rohadtul hideg szél.
26 September
Ez a nap röviden elmesélhető: vissza Leh-be. Hogy Jangdzsó ne kapjon idegösszeroppanást, kicsit visszafogtam a fotózást. Reggel már barátságosabb volt az idő, a szél sem fújt annyira.
Visszafelé már betáraztam a telét, de az állatok eltűntek, valószinűleg az előző napi fotózás viselte meg az idegeiket.
Szóval, vissza Leh-be...
...útközben néhány kötelező emberfotóval, természetesen csak azért, hogy Jangdzsó addig is pihenhessen.
Elvileg volt egy olyan ötletünk hogy még aznak este továbbsuhanunk Kargil felé, de mire nyolc órányi rázkódás után megérkeztünk, már nem akartunk annyira sietni. Jól is tettük, mert másnap este a színtiszta horror várt ránk, de szó szerint.
...egy kis völgybe értünk, ahol a csontszáraz dombok közt egy patakocska zubogott, partjain némi fűvel, ahol tobzódtak a vadlovak, vadszamarak, és a látványtól bevadult fotósok (rajtam kívül még ketten).
Sajnáltam hogy nem volt nálam a teleobjektív, de azzal éppen Szoni fényképezte a Qualist kb 3 méteres távolságból és nem akartam megfosztani az alkotás örömétől.
Nemsokára egy tóhoz értünk, mintegy ízelítőül a ránk váró élvezetekből.
És újabb egy órányi holdutazás után egyszer csak...
...hopp: a Pangong-tó.
Erről panorámát is muszáj volt csinálni:
Mondani sem kell hogy szénné fényképeztem. Közben egy masszív porszem makacsul ott figyelt a szenzoron, de ha ott nekiálltam volna kipucolni, a lépteimmel felvert porral még nagyobb bajt okoztam volna, így maradt a PS. Mármint azoknál a képeknél, amikhez hozzányúltam, mondom hogy ezek bénák.
A látvánnyal nem bírtam betelni...
...és csakazért sem...
...egészen addig amíg be nem sötétedett, amikor is természetesen hosszú záridős elmosottvizes képeket kreáltam...
...majd amikor már kb az orromig sem láttam, hazaballagtam a szállodába, pontosabban a sátortáborba ami nyáron, amikor nincs éjszaka veszett hideg, biztos nagyon jó hely.
Annyira belejött a rángás az ujjamba, hogy éjjel is fotóztam:
...a zseblámpámmal jól megfényecsetelve a sátramat...
...ahol egész jó hangulat lett volna, ha nem vágott volna be a rohadtul hideg szél.
26 SeptemberEz a nap röviden elmesélhető: vissza Leh-be. Hogy Jangdzsó ne kapjon idegösszeroppanást, kicsit visszafogtam a fotózást. Reggel már barátságosabb volt az idő, a szél sem fújt annyira.
Visszafelé már betáraztam a telét, de az állatok eltűntek, valószinűleg az előző napi fotózás viselte meg az idegeiket.
Szóval, vissza Leh-be...
...útközben néhány kötelező emberfotóval, természetesen csak azért, hogy Jangdzsó addig is pihenhessen.
Elvileg volt egy olyan ötletünk hogy még aznak este továbbsuhanunk Kargil felé, de mire nyolc órányi rázkódás után megérkeztünk, már nem akartunk annyira sietni. Jól is tettük, mert másnap este a színtiszta horror várt ránk, de szó szerint.
No comments:
Post a Comment