Miért fényképezünk?

Amióta megvolt a könyvbemutatóm, furcsán másnapos hangulatban vagyok. Vagy nevezzem némileg perverzen szülés utáni depressziónak inkább? Nézek ki a fejemből és azon töprengek, akkor most hova tovább. Amatőr létemre anti-amatőr vagyok, mert nem önmagáért szeretem a fotózást, hanem azért amt ki tudok hozni belőle. Csinálom a képeket, felrakom a netre, többször bólintanak rá mint kevésszer, jönnek a visszajelzések - ez remek, ez nem jön be, ez lehetne jobb, mintha valami terméket teszteltetnék egy marketing-kampányban, aztán ott rohadnak valamelyik tárhelyen mint a boltok polcán és nagyjából ennyi volt. Nem ennyiről szól, de nem tudom mennyivel többről szólhatna. Ha már szülést mondtam: a gyerek legalább velünk van egy ideig, de a fotók azonnal elválnak tőlünk és önálló életre kelnek abban a pillanatban, hogy feltesszük valamelyik galériába, és többnyire fogalmunk sincs hogy aztán mi történik vele. Megfog valakit? Mond és jelent valamit valakinek? Még ha páran írnak is rá, ezek többnyire fotósok, és ugyanolyan kevéssé fotózunk a többi fotósnak, ahogy a pék sem a többi péknek süti a kenyeret. Akad-e olyan képünk amelyik kikerül a webgalériák kisvilágából és azon túl is megáll a lábán? Egyáltalán mi az, ami valamennyire igazolná azt a rengeteg pénzt, időt és energiát amit fotózásra fordítunk?

Eddigi legnagyobb fotós sikerélményem még 9 éve volt, amikor egy csoportos kiállításon éppen a rendezővel beszélgettem. Egy számomra ismeretlen spanja ráköszönt és azt mondta: az egész anyagból a "Nézőpontok" c. kép a legjobb. Ez volt az én képem, én meg csöndben mosolyogtam. Ez sokat jelentett. Nagyjából annyit jelentett, mint amit Speier Dávidnak jelenthetett amikor egyszer valakinek egy buliban azt magyaráztam hogy a magyar filmszinkron úgy szar ahogy van és egy szinkront csak az menthet meg ha a Speier Dávid írja mert az az ember egy zseni - anélkül hogy tudtam volna hogy éppen magához Speier Dávidhoz beszélek.

Szóval, gondoltam rákeresek a neten saját munkásságomra, hogy legalább lopják-e a képeimet meg hasonlók, és hoppá, ez ugrott az arcomba:

http://la-petite-ardechoise.over-blog.com/article-36051757.html

Egy blogger kiválasztotta egy képemet és "téma és variációk" alapon pályázatot hirdetett. S ezeket írta egy Francine nevű látogató:

Le Chef d’œuvre
L’ombre et la lumière, complices du photographe, lui obéissent. Le maître et le modèle auront disparu depuis longtemps que le chef-d’œuvre perdurera. Il bénéficiera peut-être d’une ou plusieurs restaurations grâce à la générosité d’un mécène, fier d’offrir la contemplation du chef d’œuvre aux générations successives d’admirateurs.
Le chef-d’œuvre inspirera d’autres artistes : peintres, dessinateurs, sculpteurs, musiciens, poètes, écrivains …
Il devient alors le noyau de toute création. L’ombre et la lumière le savent, eux, qui vivent le temps d’une galaxie.

Ezt sajna nem fordítom le, mert vakítóan önfényezés lenne. A lényeg, hogy megerősített abban a hitemben hogy van értelme csinálni. Csak megtalálni nehéz az ilyet. A boldogság, amit egy képünkkel adni tudunk, nem mérhető elismerő képértékelésekkel, kritikákkal, még pályázati díjakkal sem. (Sőt, azokkal főleg nem.) Azt hiszem minden alkotónak az a katasztrófája hogy a legtöbb, amit a műveivel adhat, számára láthatatlan marad. De ha csak egyetlen ilyen alkalom is akad, már megérte csinálni és talán élni is. Hüpp.

Karabah III

Egyik este eszembe jutott, hogy kéne háborúsveterános portrét csinálni és megkérdeztem Arman haveromat hogy nincs-e ilyen ismerőse a nagyon de nagyon sok kitüntetéses fajtából. Természetesen volt. Arman mindenkit ismer és mindent el tud intézni. Nem is kellett sokat keresnie, a saját főnöke ugyanis tökéletes modell (és mellesleg a hegyi-karabahi katonai rendőrség parancsnoka). Reggel el is mentünk az irodájába, ahol az egyetlen dísz egy Richter Gedeon falinaptár volt, és miközben a tévében egy régi partizános film ment, annak rendje s módja szerint le is fotóztam.

Valami ilyesmit akartam, de közben rájöttem hogy a tévét is belekomponálva a képbe az abszurditás felhő magasságába emelhetem a jelenetet.

A következő állomás egy öregek otthona volt. A kifogástalan öltönyt viselő igazgató új értelmet adott az "úriember" szónak és akkora karizmája volt, hogy abba az összes európai politikus belefért volna és még a mieinknek is bőven maradt volna hely. Telefonált egyet, mondta, hogy akit keresünk mindjárt itt lesz, addig is nézzük meg a szomszédos múzeumot.

A múzeumról kiderült, hogy a háborúban elesett katonák emlékhelye. Volt ott azonban más is: egy tárlóban olyan tárgyakat mutattak, amiket a szumgaiti és bakui pogromok elől menekülő örmények vittek magukkal. Nyilván a legfontosabb, legkedvesebb dolgaikat. Köztük egy bűvös kocka. A kés és a lőszer ne tévesszen meg senkit, az már egy hősi halotté volt.

Közben előkerült az emberünk: egy apró, vénséges de fürge eszű öregember, Aram Martiroszjan gárdafőhadnagy. 18 évesen tankvezetőként került a Vörös Hadseregbe, ahol a háború végéig 23 érdemrendet gyűjtött be. Utolsó kitüntetését az örmény-azeri háborúban szerezte 70 évesen. Ahogy ő mondta: "hallottam, hogy az oroszoktól kaptunk tankokat, de nem volt aki vezesse. Elmentem a laktanyába és felajánlottam hogy majd én kiképzem a fiainkat, hogyan kell tankot vezetni." Így is lett. Egyébként a témára vonatkozó leghitelesebb könyv szerint az örmények tényleg annyira nulláról indultak, hogy a páncélosaik eleinte úgy mentek harcba hogy azt sem tudták hogyan kell elsütni az ágyút.

A falakat végig, padlótól a mennyezetig halott katonák fényképei borították. Miközben ezzel a háttérrel fényképeztem a főhadnagy urat, a múzeum igazgatónője, aki végig ott sündörgött körülöttünk, az egyik tárlóból kivett egy megsárgult fotót amint mit tesz Isten éppen az én emberem volt látható fiatal korában.

A fényképről pedig kiderült, hogy annak is külön története van. Martiroszjan úrnak volt egy fiatal rokona, aki bálványozta őt és a példáját követve ő is páncélos akart lenni. Be is állt a hadseregbe, el is esett. A főhadnagy fényképe így került a halottak tárgyaival zsúfolt tárlóba.

Mindezt tényszerűen, hatásvadászat nélkül közölték, mintha arról beszéltek volna hogy a múlt héten esett az eső de most már jó idő van. Kicsit konyítok a haditechnikához, és amikor Martiroszjan úr rájött hogy bennem értő közönségre talált, véget nem érő előadásba kezdett a T-34 és a Sherman tank előnyeiről és hátrányairól, majd bónuszként még egy harci dalt is elénekelt. Ezúttal sajnáltam hogy már nem az 5DMkII van velem, mert nem tudtam videóra venni pedig de jó lett volna.

Aztán, a hölgy úgy mellékesen megfogta a karomat, az egyik falhoz vezetett, és a sok közül az egyik képre mutatva azt mondta: az a sapkás, az volt a fiam.

Ez volt az a pillanat amikor - hogy is mondjam - kissé elhomályosult a fényképezőgépem keresője. A következő terem még súlyosabb volt. Ahogy a hölgy magyarázta: "A fiamnak volt egy szerelme akit a háború után feleségül akart venni. Már az esküvő ruhákat is megvettük. Nézze ezeket a képeket: csupa fiatal katona, a legtöbbjük még nem is volt házas. Sokáig gyászoltam a fiamat, aztán eszembe jutott, lélekben megházasítom. Őt és a többit. Ezt a tárlót nekik készítettem, ez az ő esküvőjük." Mivel jobban értem mint beszélem az oroszt, csak gondolatban tettem hozzá: nemcsak a fiúké, hanem azé a több tucatnyi lányé is akinek a képe szintén ott volt a falon.

A múzeum egyébként nem volt valami didaktikus azeri-ellenességre kihegyezve, ez amúgy sem jellemző Karabahra. Az irodában ki voltak rakva a Vöröskereszt vastag dossziéi mind az örmény, mint az azeri és más áldozatokról, eltűntekről.

Only the dead have seen the end of war, mondtam Armannak a kocsiba visszaülve. Sto?, felelte ő. Tolka mertvije vigyeli konyec vojni, fordítottam oroszra. Csak a halottak látták a háború végét. Arman megvonta a vállát, aztán gázt adott a BMW-nek és elmentünk kebabot ebédelni.

Karabah II

Jobb dolgom nem lévén, a reggeli konyakozás közben sorra vettem azokat a látnivalókat amiket még nem láttam. Ezeket a reggeli konyakozásokat úgy kell elképzelni, hogy az apósom reggelente lement a pincébe és befőttesüvegben hozta fel a minimum húsz éves konyakot, amit dióval, kávéval és cigarettával illik fogyasztani. Ez a dió-konyak-kávé felállás annyira kiváló volt, hogy a délelőtt folyamán többször is meg kellett ismételni. Mást nem is nagyon lehetett csinálni, mert pocsék volt az idő. Úgy kb a negyedik után eszembe jutott hogy Shushiban van egy múzeum amit még nem láttam. Nivába be, kettesbe be, ablakot le, Shushiba fel.


A múzeum persze zárva volt, de a gondnok és Angelika nevű unokája kárpótolt. Legalább végre embert is tudtam fényképezni.

Az idő esős volt és ködös, de délutánra kiderült az ég és séta közben erre a vidám kis freskóra bukkantam Sztepanakertben. Valamiért megtetszett.

Másnap végre kiderült az ég, és mivel apósomnak szabadnapja volt, rögtönöztünk egy kirándulást Dadivank és Kelbadzsár felé. Sztepanakerttől észak felé haladva szép kilátás nyílik a Szangar folyó völgyére, amit most vastagon borított a köd.

Mire leértünk, felszállt a köd. Az agyamban még mindig Ladak kopárságával kifejezetten üdítő volt az ősztől már megfestett, dús erdőkben járni. A legszebb dolog Karabahban a táj és az érintetlen erdők.

Többször megálltunk pihenni, és miközben fotóztam, csak az apósom diadalmas kiáltásai törték meg a csendet. Ezek a kiáltások azt jelentették hogy valami számomra ismeretlen erdei növényt meg bogyót talált, amiből kitűnő teát vagy lekvárt lehet készíteni. Nem egy elveszett ember.

Igazából az "érintetlen" szó nem igazán a legtalálóbb erre a vidékre. A karabahi háborúban voltak hősies napok, amikor az elején a karabahi és azeri örmények házi készítésű fegyverekkel próbáltak védekezni a pogromok és falurombolás ellen; voltak szürreális napok, mint amikor az azeriek kilóra megvettek egy fél orosz tankhadosztályt és majdnem elfoglalták Sztepanakertet, ha ugyanannak az orosz hadosztálynak a páncéltörő tüzérsége, amit viszont az örmények vettek meg kilóra, nem állítja meg őket az utolsó pillanatban; és voltak tragikus napok, mint itt Kelbadzsár és Martakert között, amikor az örmény reguláris hadsereg napokon át rakétákkal lőtte a járhatatlan hágók miatt hazajutni képtelen, a keskeny völgyekbe szorult azeri csapatokat. Ezekben a szép erdőkben azóta is még több száz temetetlen azeri katona lehet; apósom szerint a helyi lakosok - akik mind Azerbajdzsánból menekültek - minden tavasszal, amikor felenged a hó, újabb és újabb holttesteket találnak. Mielőtt azonban könnyeket ejtenénk szegény azerikért, egy adalék: az is ebben a völgyben történt, még a konfliktus legelején, hogy az azeri rendőrség szovjet OMON kommandókkal megerősítve bevonult az örmény falvakba, mindenkitől elvették a személyi igazolványt, majd a lakosokat mint "személyi igazolvánnyal nem rendelkező elemeket" deportálták és leromboltak minden házat.

Ahogy a Hobo Blues Band énekelte: Mesél az erdő, mesél az erdő...

Ilyen tájban jutunk el Dadivankba. A kolostor valamikor Karabah legszebb és legromantikusabb látványossága volt, aztán renoválták, és mára úgy néz ki - kívülről legalábbis - mint egy középkori kosztümös hollywoodi film díszlete. Legalábbis ahhoz a vadregényes állapothoz képest, ahogy még az útikönyvekben szerepel. Az ilyen renoválásokban nyilvánul meg legjobban, mennyire keleti az örmény lélek. Számunkra nyugatiaknak az építészet annak kifejezése, hogy egy adott korban hogyan viszonyulunk a világhoz, pontosabban a térhez. Mást fejez ki egy gótikus és egy barokk templom, ma pedig eszünkbe sem jutna román stílusú templomokat építeni, mert már nem úgy látjuk a világot, ahogy a román korban. Ha régi templomot restaurálunk, azt restauráljuk és nem újjáépítjük. Még a romantika neogótikája is csak arról szólt, hogy mi a XIX. századi fejünkkel milyennek látjuk a gótikus kort, lásd Mátyás-templom és Halászbástya. Az örmények viszont nem hogy a romos templomokat is az eredeti stílusban építik újjá, olyan szinten hogy néha meg nem lehet mondani melyik részlet az eredeti és melyik az új, hanem az újakat is az ezerhétszáz éves stílusban építik. Egyrészt mert ez a kánon: szinte minden örmény templom azt a mintát követi, amit Megvilágosító Szent Gergely látott egy látomásban, akár ezer épült akár idén. Másrészt ha valami szép, azon minek újítani? Az idő ott másképp múlik, és korszakai sokkal kevésbé határozzák meg a gondolkodást mint nálunk.

Dadivankban található az örmény kőfaragó-művészet talán legszebb alkotása, ez a kettős, XIII. századi kőkereszt. A híres "kacskar" a hiedelemmel ellentétben legtöbbször nem sírkő, hanem fogadalmi és emlékmű, szerepe leginkább a mi régi útszéli Mária-szobrainkra és feszületeinkre emlékeztet.

Szerencsére az elszánt és nem túl jó minőségű (bár persze jó szándékú) restaurálás a templom belsejét még nem érintette. Vaskos középkori hangulat árad minden kőből.

Amit buldózerrel sem lehet tönkretenni, az Dadivank fekvése.

Készítettem pár fotót, különösebb meggyőződés nélkül (tavaly már egyszer szénné fotóztam a kolostort), aztán indultunk is tovább Kelbadzsár felé.

Kelbadzsár az egyetlen hely ahol még nem jártam Karabahban (mármint az egyszerű halandók által megközelíthető helyek közül), és azt is reméltem hogy viszontláthatok egy jó arcot akit tavaly ismertem meg Noravankban.

Albert nemhogy kaliforniai, de ráadásul még hollywoodi is. Amikor ráunt Amerikára, Kelbadzsárba költözött, illetve amikor éppen nem ott konyakozik, az örményországi Harley-Davidson klubot alapítgatja már évek óta. Valószinűleg nincs annyi örmény harley-s hogy elegen legyenek egy klubhoz (akinek ott van pénze, Hummert vesz nem motort...). Mondani sem kell hogy nem találtam meg, sőt még senki nem is hallott róla, pedig Kelbadzsár csak egy kis falu.

Akármi is Albert valódi sztorija, a csöndes és világtól totálisan távoleső falucska nem rossz választás annak aki ki akar vonulni a világból. Ahogy maga Karabah is. Bevallom, én is sokkal nyugodtabban nézem a világot amióta tudom, hogy van egy kis zug ahová elvonulhatok ha egyszer elegem lesz mindenből, de tényleg.

Aznap azonban megint egy kiadós esti lakoma várt, így visszaindultunk Sztepanakertbe. Végig a gyönyörű, csalóka módon békés völgyön...

...majd este gondoskodtunk róla hogy másnap az apósnak újabb befőttesüvegnyi konyakot kelljen felhoznia a pincéből. S azt hittem hogy most már hogy Kelbadzsár is megvolt, végképp nem lesz mit csinálnom de szerencsére tévedtem. Még hátra volt egy találkozás ami jobban megfogott mint India minden szent embere együttvéve, és nekem, aki vidám helló-hellót integetve tudok átlépni a legeltorzultabb testű indiai kolduson is, és még a borjúsültet is véresen szeretem, sosem ajánlom fel adóm egy százalékát a rákos gyerekeknek és bizony ráütök a pici lányom pici kezére ha photoshoppolás közben megnyomja meg a resetgombot, képes volt könnyeket csalni a szemembe.

PS: A videóért (klikk a linkre Kelbadzsárnál) ezer köszönet nagyerzsinek.

Karabah I

Na szóval. Kicsit gondban vagyok, mert India után ez a túra egy körúti séta volt, meg nem is túl izgalmas, de tegnap este kisebb szívinfarktust kaptam - nem jutott eszembe egy magyar szó. Olyan szavak tolultak a nyelvemre mint Duvel, Hoegarden, Rochefort, Vedett, Chimay, Ciney, Straffe Hendrik, de az, hogy sör, már nem. Kezdek elfelejteni magyarul. Úgyhogy gyakorlásként a karabahi örmény sztorit most magyarul.

Az elmúlt 9 évben sokat utaztam Örményországba a fotóalbum végett, és Hegyi-Karabahot is töviről hegyire és elejétől a végéig végigfotóztam, így ez a mostani út tényleg inkább volt családlátogatás mint lonelyplaneti értelemben vett utazás. Az örményországi képeimből egy másik galériámban láthattok képeket (http://armeniangallery.blogspot.com/), illetve hálistennek már nyomtatásban is.

Két napom volt hogy a Londonban összeszedett amőbás mizériát kipurgáljam a gyomromból, aztán október 7-én már repültem is Moszkvába, ahol az egyik bárban sör- és kávéinfúzióra kötöttem magamat, hogy valahogy túléljem a hajnali, öt órás várakozást a jereván csatlakozásra.

Az eredeti terv szerint valami bombasztikus könyvbemutatóm lett volna a jereváni főpolgármester díszvendégeként. Ez a nyomda párnapos csúszása miatt kútba esett, ráadásul a kiadóm pont akkor hívott fel ezzel a rossz hírrel amikor Rampurban a hegyomlások között ingáztunk, csak hogy még jobb legyen a kedvem. Mármost ehhez képest az örmények először be sem akartak engedni az országba, ugyanis az útlevelemre az van írva hogy ÚTLEVÉL és nem az hogy PASSPORT, ezért nem hitték el róla, hogy útlevél. Valahogy sikerült meggyőznöm a határőröket hogy nem azerbajdzsáni hamsítványról van szó és én sem vagyok török titkosügynök, így nemsokára úton voltam Karabah felé. Ezúttal - sajnos - nem saját kocsival, hanem taxival. Fáradt is voltam, az útnak majdnem minden kilométerét lefotóztam már korábban, így csak félóránként kellett megállni fotózni. Azt is inkább azért hogy megszakítsuk a monoton, unalmas vezetést.


Jerevántól Karabahig 400 km az út és 5-6 órát vesz igénybe. Hegyi-Karabah az örmények Székelyföldje, amely Moszkva parancsára került a húszas években Azerbaidzsánhoz. A karabahi örmények története ismerős: egykor autonómia, majd kulturális-nyelvi elnyomás, falurombolás, betelepítés. A folytatást valahogy úgy kell elképzelni, mintha a székelyek gerillaháborút kezdtek és Magyarország a harcokba beavatkozva elfoglalta volna Észak-Erdélyt. Gyakorlatilag pontosan így zajlott le az örmény-karabahi-azeri háború a kilencvenes évek első felében. Sokszor eszembe jut, hogy ennek a frusztrált szegény Magyarországnak egy nagy, kollektív orgazmus hiányzik, ami talán az lehetett volna, ha húsz évvel ezelőtt összeszedjük magunkat és visszavesszük azt am a miénk, ha nem is Székelyföldet, de a Vajdaságot vagy a Felvidéket. Ez lehetett volna az a kollektív öröm, ami egybeforraszthatta volna a mi végletesen megosztott országunkat. És ezt az elméletemet csípőből meg is cáfolja az, amit Örményországban és Karabahban láttam: a rövid eufóriát felváltotta a kölcsönös bizalmatlanság, a győzelem mámorát a következményekkel való sokkszerű szembesülés - a határok lezárása Törökország által, a gazdasági embargó, az ipar totális padlózása. A győztes háború végeredményben csak a problémákat szaporította. Az örmények lassan, de biztosan másznak ki a gödörből (költőien mondva: Jerevánban már magasra nőttek azok a fák, amiket a tüzelőnek kivágott parkok helyén ültettek), de a háború és a válság olyan mély sebeket hagyott maga után, amelyek gyógyulása még évtizedekig fog tartani. S nem tabu azt kérdezni, hogy végül is miért kellett több ezernyi örmény katonának meghalnia Karabahért és vajon nem fizettek-e túl nagy árat egy kis sikeres nacionalizmusért. A karabahiak, akiknek a nyelvi, kulturális sőt végül fizikai fennmaradása közvetlen veszélyben volt, természetesen nem így látják a helyzetet, azt is tudják hogy Örményország nélkül a kis államuk nem lenne életképes, de ezzel együtt sem rajonganak az anyaországbeli örményekért. Az egész annyira, de annyira emlékeztet a magyar-székely viszonyra - hatelove, ahogy az angolok mondják.

Szóval, haladtunk, haladtunk a hegyek felé. Első utazásom alkalmával Törökországból, Grúzián érkeztem Örményországba, így hát láthattam már pár szép dél-kaukázusi tájat, de a Jereván-Sztepanakert út a legszebbek közt van.


Az már más probléma hogy a karabahi fővárosban, Sztepanakertben nem sok a látnivaló. Épül-szépül, de a keleti sárm mellett még mindig van egy bizonyos poszt-szovjet fíling, ami leginkább kedvenc videojátékomra, a S.T.A.L.K.E.R.-re emlékeztet, ami a lepukkant Csernobil környékén játszódik.

Tavaly volt a nagy karabahi sztalkerezés ideje, idén a fő program egy kis pogány megkeresztelése volt. Ehhez nem is találhattunk volna szebb helyszínt, mint Karabah leghíresebb látványosságát, a gandzaszári kolostort.



A családi videóktól megkíméllek titeket. Alapjában véve vicces volt, mert a hosszú szertartás alatt a családnak folyton ismételnie kellett a pap szavait (aki egyébként jól jövedelmező orvosi egzisztenciáját hagyta ott a szerzetességért), és szóltak hogy én is tegyek így. Próbáltam komoly arcot vágni és mormolgattam az ó-örmény szavakat, amelyekből csak az ahavor volt ismerős, de lövésem se volt hogy pontosan miért is került a litániába a szörnyű szó. Gondoltam, szörnyű démonokról meg kísértésről meg hasonlókról volt szó. Kínos zavaromat látva, a galád család alig bírta visszafojtani a nevetést. Képzeljetek el egy örményt, aki egy magyar keresztelőn próbálja ismételni amit a pap mond. A kis pogánynak azonban nem volt nevethetnékje, a végére konkrétan annyira bömbölt hogy azt hittem, szétrepeszti a vén falakat.




De nem kellett szégyenkeznem. A szertartás végén megkérdeztem a feleségemet, ugyan mit is beszélt a pap? Mire ő: óóó fogalmam sincs, ez a templomi nyelv annyira más mint a mai hogy alig értettem belőle valamit.
Miután Jézus nyája új báránykával gazdagodott, és az após elintézte az ilyenkor szokásos bárányáldozattal kapcsolatos adminisztrációt (megjegyzem: van akit taszítanak ezek az archaikus szoksások, de nekem inkább imponálnak, ráadásul mi magyarok a rituális disznóvágásunkkal jobb ha nem akadunk fenn az ilyesmin) levezető gyakorlatként megnéztünk a környéken egy... nem is tudom minek mondjam, zon otduh az orosz neve, ez amolyan pihenőhelyet jelent étteremmel meg ilyesmikkel.

Ez az izé, oroszlánbarlang vagy minek nevezzem, a háború alatt a helyi gerillák főhadiszállása volt, aztán kissé átépítették.

A fő látványosság egy állatkert volt. Mármost nem vagyok egy elszánt állatvédő, de amkor a kartondoboz méretű ketrecekbe bezsúfolt medvéket, farkasokat meg oroszlánokat láttam (meg hiúzt!), komolyan megfájdult a szívem.

Elhiszem hogy nem lehet mindenhol ultra-öko-bio állatkerteket építeni, meg szerencsétlen helyi kiskölköknek ez az egy esélyük van oroszlánt meg farkast meg medvét látni élőben, nade akkor is. Természetesen megint megkaptam hogy nekem itt semmi sem jó, és hiába próbáltam a nejemet meggyőzni hogy attól hogy szeretem az állatokat, még nem kell utálnom Karabahot.

Na mindegy. A nagy nap végén a kertből felszálló füstjelek tudatták, hogy készül a vacsora.

Hús hússal. Az örmények rajonganak a parázson sült húsért, örményül khorovac, ami magyarul ugye barbecue. Sok vodkával, borral sörrel leöntve, sült zöldséggel és friss kenyérrel. Az örmény konyha nagyon jó, nekem viszont idefelé kiesett az egyik fogtömésem, a másik oldalon meg begyulladt az ínyem, így hiába tartott még mindig az Indiából magammal hozott proteinéhség, a rágás komoly kihívás elé állított. Mondtam is a családnak szomorúan: egész úton erről a lüle-kebabról álmodtam, aztán most itt van a tányéromon, farkaséhes is vagyok, és mégsem bírom megenni.

Szomorúságomnak más oka is volt. Mndenki kérdezgette, na mi van a könyvvel? Én meg kínosan szabadkoztam hogy hát ööö készen van meg ööö nyomdában van de sajnos nem tudtam még egy példányt sem hozni, ööö. A másik ok, hogy azt kívántam: bárcsak lenne itt Soni a Scorpióval. Ugyanis mit lehet Karabahban csinálni? Kimozdulni a természetbe, kis kolostorokat felfedezni a hatalmas erdőkben, élvezni a tájat. Ehhez autó kell, ami nem volt. Sajnáltam hogy ezúttal nem béreltem autót, és fogalmam sem volt, hogy a fennmaradó tíz napban mit fogok Sztepanakert cityben csinálni. Főleg hogy már mindent láttam, ami Karabahban aknakereső és lánctalpas terepjáró nélkül felkereshető.

Folytatás hamar...

(Utóirat: elvileg az örményországi fotóprojektem részeként mentem Karabahba, ahol a helyi vízumot a sztepanakerti külügyminisztérumban kellett megvennem, és a vízumlapot kitöltő lányka lett a feleségem. Ez a hangulatától függően hol életem legjobb, hol legrosszabb döntése volt...)